A közeli kereszteződésben régóta állt egy szemetes. Amolyan hétköznapi utcai kuka volt, amilyenbe a papírzsebkendőt meg a csokispapírt szoktuk dobni az utcán. Mindig kifogástalanul tette a dolgát: nyitott száján keresztül fogadta a beledobált szemetet. Hetente egyszer hatalmas kukásautó jött, amelyik kiürítette, és ő elölről kezdte a gyűjtögetést.
Egy szép napon, a tanév vége felé közeledve egy csapat iskolás gyerek haladt az utcán. A gyerekek fintorogni kezdtek, amikor a szemetes mellé értek.
– Fúj, kuka! – mondogatták, miközben csúnya grimaszokat vágtak.
– Pfúj, büdös! – tette hozzá az egyik kislány.
A kukának nagyon rosszulesett a gyerekek viselkedése. Igaz, hogy van egy kis szaga, de nem ő büdös, hanem a szemét, amelyet éppen az emberek tesznek belé! Ha ő nem állna itt, az egész környék tele lenne szeméttel, és messziről bűzölögne!
A kuka megharagudott, és sértődöttségében – életében először – becsukta a száját. Ha a gyerekek ilyen rondán viselkednek vele, akkor ő nem veszi be többé az emberek szemetét! – döntötte el. Így aztán csukott szájjal ácsorgott tovább.
