– Még nem döntöttem el, melyik legyen. A következő szünetben visszajövök.

Ez utóbbit mondania sem kellett volna, Ildikó néni számíthatott rá, hiszen csaknem az összes tízpercet a könyvtárban töltötte az utóbbi hetekben.

Soha ilyen hosszúnak és unalmasnak nem érzékelt tanórát, mint most, pedig nem is matek volt. Ahogy kicsengettek, levágtatott a könyvtárba. Visszatért a téli mesekönyves polchoz, de hiába keresgélt, nem látta azt a kötetet, amelyik alatt a cetli hevert. Több könyvet is kihúzott, de hiába. Talán nem jól emlékszik, nem az volt a címe. Kissé csüggedten vette tudomásul, hogy nincs meg a különös felirat.

– Biztosan nem nekem szánták – motyogta Betti.

– Tessék? – kérdezte Ildikó néni, aki még mindig a helyiség dekorálásával foglalatoskodott.

– Izé, nem emlékszem, melyik könyvet nézegettem korábban.

– Segítsek?

– Nem szükséges, köszönöm.

Betti megvonta a vállát, és ismét belevetette magát a következő olvasmány kiválasztásába. Több könyvbe belelapozott, végül egy kék borítójú, hóeséses varázslatot ígérő meseregény mellett tette le a voksát.

Helyet foglalt az ablak melletti széken, és pillanatok alatt belefeledkezett a mese világába, még Ildikó néni matatása sem vonta el a figyelmét.

A következő szünetben – követve szokását – visszament a könyvtárba, hogy folytassa a történetet. Ildikó néni időközben kirakta az összes karácsonyi díszt, éppen az üres dobozt süllyesztette el az egyik zárt szekrénybe. Az egyébként is zsúfolt szoba könyvekkel díszített karácsonyfához hasonlított, Bettinek legalábbis ez jutott róla eszébe.

Nem bánta. A könyveket és a karácsonyt egyaránt szerette, a kettő együtt csak még jobb lehet.

Visszahuppant a helyére, kinyitotta a negyvenöt perce letett regényt, és folytatta az olvasást. Amikor az oldal aljára ért, és lapozott, az ölébe hullott egy papírdarab.

Olvass tovább →