Micsoda kalandos nyomozás!

Megérkeztünk a puha fedeles, hosszabb, komolyabb – ám ugyanakkor szórakoztató – könyvek világába! Vastag (csaknem háromszáz oldalas), valóban nagyfiús-nagylányos ifjúsági regényt olvastunk az elmúlt hetekben: Kovács Attila írta, a címe pedig Micsoda költözés! Alcímet is kapott: Nyomozás a Pipacs utcában. A történetet én olvastam fel, de mindketten szerettük. 🙂

A történetben két tízéves gyerek – az egyes szám első személyben mesélő fiú, Lali és újdonsült szomszédja, Hédi – kalandokban és izgalmakban bővelkedő megismerkedését, illetve közös nyomozását követhetjük végig. Már a bemutatkozás sem hétköznapi: Lalit egyszerűen kikézbesíti a postás Hédinek. Hogy ez hogyan lehetséges? Kiderül a regényből.

A vidám borító előre jelzi a történet hangulatát

Ízig-vérig mai gyerekekkel találkozunk a könyvben: Lali népes mozaikcsalád tagja, Hédi pedig sokat van egyedül, mert édesanyja gyakran utazik a munkája miatt. Okosak, bátrak, talpraesettek, és használják az eszüket.

Olvass tovább →

Legyen fehér a karácsony! 5. rész

Ha viszont kockáztat, és nem jön be, akkor hiába tette meg ezt a nagy utat, és hasztalan dolgozott fél éjszaka a patakparton.

– Gyűjtök még követ! – kiáltott, felkapta a vödröt, és már szaladt is kifelé.

Ezúttal még messzebb állt meg, mint az előző két alkalommal. Már egészen belejött a kavicsválogatásba, gyakorlott mozdulatokkal emelte ki a legkisebb darabokat. Albert sem ült le, a palota mellett állva leste, hogyan boldogul Andris, s időnként figyelmeztette a fiút az idő múlására.

Andris nem érezte magát fáradtnak, pedig már rengeteget guggolt a víz mellett. A vödörbe pillantott. Körülbelül egy marék kő hevert az alján. Albert újabb sürgetésére Andris bedobott még három követ, majd felpattant. Visszafutott a palotába, ahol a kedves időtündér már az előcsarnokban várta a piros szitával és az üvegtállal. Rögvest munkához is látott, a szitára szórta a kavicsokat, amelyeket halk koppanással landoltak a tál alján. Csaknem az összes kő megfelelt.

– Remekül dolgoztál! – dicsérte meg a tündér Andrist. – Jöjj velem, megmutatom a darálót, ahol meg kell őrölnöd a köveket.

Egy kisebb terembe vezette a vendégeket, ahol egy hatalmas, asztal méretű daráló állt.

– Ebbe a tölcsérbe kell borítanod a köveket – mutatta a tündér. – Utána az üvegtálat tedd a végén lévő nyíláshoz, hogy ebbe hullhasson az őrlemény. Ezzel a tekerővel tudod működésbe hozni a szerkezetet – bökött egy jókora karra, amelyik csaknem akkora volt, mint Andris maga.

Andris hüledezve nézte a darálót. Hogyan fogja kezelni ezt az óriási eszközt? Hogyan bírja hajtani?

Olvass tovább →

Legyen fehér a karácsony! 4. rész

– Milyen terepasztalon? – érdeklődött Andris.

– Gyere, megmutatom – intett a tündér, és egy belső terembe vezette őket, melynek közepén hatalmas terepasztal állt.

Albert rábökött az építmény egyik részére.

– Itt laktok, ez a városod.

Andris alaposan megnézte, és hamarosan felfedezte a házuk kicsinyített mását. Olyan volt, mintha a magasba emelkedett szánból pillantotta volna meg. A házuk, az utcájuk, a városuk miniatűr mását látta a termet szinte teljesen betöltő asztalon. Icipici fákkal, autókkal, buszokkal. Hamarosan az iskolája épületét is felfedezte. A valóságban tágasnak tűnő suliudvar itt mindössze akkora volt, mint a tenyere.

– Ha azt szeretnéd, hogy essen a hó, be kell borítanod a fehér kőőrleménnyel a várost és környékét – magyarázta a tündér. – Ehhez legalább öt marék fehér követ össze kell szedned a patakból, de lehet, hogy ennyi nem is lesz elég.

– Vállalom – felelte Andris.

– Nem tudod, milyen nehéz munka ez – jajdult fel Albert.

Olvass tovább →

Legyen fehér a karácsony! 3. rész

Ami azonban ennél is különösebb volt megjelenésében, hogy lábát ormótlan síbakancs takarta, kezében pedig síléceket tartott. Honnan jött ez a valaki? – képedt el Andris, hiszen pontosan tudta, kint nincsen hó. Minek akkor a sífelszerelés?

Mindenesetre a síbakancs érthetővé tette az idegen furcsa, imbolygó botorkálását. Síbakancsban nehéz járni, Andris saját tapasztalatból tudta.

A váratlan vendég cseppet sem látszott ijesztőnek, így Andris összeszedte a bátorságát, nagy levegőt vett, és megszólalt. Ezúttal már hang is jött ki a torkán.

– Ki vagy, és mit akarsz?

– Érthető, hogy ezt kérded, és nagyon köszönöm, hogy nem kiabáltál segítségért – hadarta egy szuszra az illető. – Albert vagyok, foglalkozásom karácsonyi manó.

– Karácsonyi manó? – hüledezett Andris. – Léteznek karácsonyi manók?

– Hát persze – felelte Albert kissé sértődötten. – Például én. Láthatod, nagyon is létező vagyok.

– Látom, látom – bólogatott Andris engesztelően. – Csak nem tudtam korábban… Még soha nem találkoztam egyetlen karácsonyi manóval sem.

– Akkor épp ideje volt! Azt az üzenetet kaptam, hogy nagyon szeretnél fehér karácsonyt, és mivel én gyerekek karácsonyi vágyait szoktam teljesíteni, itt vagyok.

– Hurrá! – kiáltott fel Andris, mire Albert ujját a szája elé tartva izgatottan pisszegni kezdett.

Olvass tovább →

Iskolai kalandozás egy egész tanéven át

Nem minden gyerek egyforma várakozással tekint az iskolakezdésre; van, aki lelkes, más szorong, és legszívesebben az óvodában maradt volna, ismét más kíváncsi, mi történik majd a suliban. Így vannak ezzel a Nagy iskoláskönyvem kis főszereplői is.

A Mesék az iskolakezdéshez alcímet viselő kötetet a könyvtárban találtuk, és mivel a fiamnak tetszettek a grafikák és a téma is, ráadásul viszonylag sok, iskolai témájú mesét tartalmaz, természetesen kikölcsönöztük.

A könyv borítóján a főszereplő gyerekek, két lány és két fiú

A kötetben két kislány és két kisfiú első tanévét kísérhetjük végig kedves, rövid történetek segítségével, már a nyári készülődéstől kezdve. (Ezt a koncepciót egyébként nagyon jónak és hasznosnak találtam.) Többek között ott lehetünk a tanévnyitón és az első napon, betekinthetünk a feladataikba, kiderül, mi az órarend és mit jelent hetesnek lenni, együtt örülünk a félévi és év végi bizonyítványaiknak. Az osztályt nem kerüli el az influenzajárvány sem, s megtudjuk azt is, mi történik, ha a tanító néni beteg. Rengeteg programnak is szemtanúi lehetünk: egyebek mellett a farsangnak, a projekthétnek, az osztálykirándulásnak, igazi színházi előadásnak vagy a rókavadászatnak (ami persze nem igazi vadászat, csupán egy játék). A tanító nénik kedvesek, türelmesek, szeretettel fordulnak a gyerekekhez – minden elsősnek ilyen pedagógusokat kívánok.

Olvass tovább →

A Tejúton túl bicikliztünk

Különleges utazáson jártunk december végén úgy, hogy ki sem mozdultunk a lakásból. E nem mindennapi kalandot Berg Juditnak köszönhetjük, a Mesék a Tejúton túlról című könyve ugyanis ott rejtőzött a karácsonyfa alatt, s az ünnep utáni napokban el is olvastuk.

A kiinduló helyzet ismerős lehet, bárhol, bármikor előfordulhat: egy kisfiú és egy kislány összekap egy játszótéren az előbbi biciklijén. A folytatás azonban már nem hétköznapi: a bringa felszáll a két veszekedővel, és a csillagokba repíti őket. A gyerekek hirtelen a Tejúton túl találják magukat, és valahogy meg kell lelniük a hazafelé vezető utat. Ehhez azonban szükséges békét kötniük és megtanulniuk együttműködni, miközben varázslatos vidékeken járnak, furcsa teremtményekkel találkoznak, és nem egyszer bajba kerülnek.

Mesék a Tejúton túlról
Kaland kalandot követ, miközben a gyerekek megtanulnak együttműködni

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 5. rész

Kedden iskola után Panna boldog mosollyal szaladt a kerítéshez, amikor meglátta Marcit.

– Képzeld, kiderült, milyen betegsége van anyának – újságolta. – Apa azt mondta, nincs nagy baj, meg fog gyógyulni, most már kapja a kezelést, és ha minden jól megy, még karácsony előtt hazajöhet.

– Szuper, ez nagyon jó hír – mosolygott Marci vissza, és valóban úgy érezte, hogy tiszta szívből együtt tud örülni Pannával. A kislány egyik karácsonyi kívánsága ezzel talán teljesül, az anyukája felépül, és karácsonykor együtt ünnepelhetnek. De vajon mi lesz a másik vágyával, az aranyszínű dísszel? Marci arra gondolt, hogy bár nagyon szeretne ő is bármi színeset a saját fájukra, ha csak egyet találnának, átengedné Pannának. Már egyszerűen annak is örülne, hogy Panna jókedvű és boldog.

A hét során a gyerekek megbeszélték a szüleikkel, hogy ezúttal Marci is elmegy Dédihez Pannáékkal. Azt természetesen nem kötötték a felnőttek orrára, hogy mit szeretnének ott. Néma izgalommal várták a pillanatot, amikor keresgélni kezdhetnek a padláson, de előbb fel kellett jutniuk. Dédi süteménnyel várta őket, és a falatozás után Panna nem tétovázott sokáig, hamar megkérdezte, felmehetnek-e.

– Miért? – ráncolta a homlokát apa.

– Hátha vannak fent régi karácsonyfadíszek – felelte Panna. – Nagyapa mindig azt mondja, tele van a padlás mindenféle ezeréves holmival.

– Annál azért kicsit fiatalabbak – kuncogott Dédi –, de már én magam sem emlékszem, mi minden van ott a dobozokban. Úgy rémlik, még az én szüleim tárgyai is ott lehetnek.

– A padláson hideg és sötét van – vetette ellen apa.

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 4. rész

Panna és Marci vasárnap délelőtt ismét találkoztak az udvaron a hátsó kerítésnél. Panna beszámolt a Dédivel folytatott beszélgetésről, és sajnálkozva állapította meg, hogy nem sok mindent tudott meg. Ám azt sem hallgatta el, hogy szerinte Dédi talán többet tud, csak valamiért nem akarta elmondani neki.

– Akkor hogyan tovább? – kérdezte Marci. – Legközelebb megint beszélsz vele, hátha elárulja azt, amit most nem?

– Nem tudom – biggyesztette a száját Panna. – Egy hétig most nemigen jutok el hozzá. Addig várjunk? És ha utána sem mond semmit? Akkor egy csomó nap elment feleslegesen.

– Van más ötleted? Nekem nem jut más az eszembe – töprengett Marci. – Esetleg… ha több öreggel tudnánk beszélni. Talán valamelyikük többre emlékszik vagy többet elárul.

– Ez jól hangzik, csak hol találunk még öregeket? Neked van dédimamád vagy dédipapád?

– Sajnos nincs, már nem élnek – rázta meg a fejét Marci.

Ebben a pillanatban Panna apukája jelent meg a kertben.

– Panna, gyere, indulunk a régiségvásárba. Keresünk valami kis meglepetést anyának, hátha attól gyorsabban gyógyul – szólt.

Régiségvásár? A két gyerek összenézett. Ugyanarra gondoltak. Épp erre van most szükségük!

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 3. rész

Marci csalódottan nézte, ahogy kinyomtatnak egy komoly, nagyoknak írt kötetből egy oldalt. Hiába tettek színes festéket a gépbe, fekete-fehér lap bukkant elő a végén. Aztán egy mesekönyv részletét tették próbára. Vidám, színes lapok kerültek ki a gépből. Minden gyerek kapott a frissen kinyomtatott oldalból.

– Senki nem érti, mi az oka – mondta a nyomdász. – Rengeteg szakember foglalkozik azzal, hogy a színeket más tárgyakra is át lehessen vinni, kutatók dolgoznak nyomdákban és különleges tudományos intézetekben. De egyelőre hiába a sok erőfeszítés, nem tudni, hogy ezek a festékek miért nem működnek más könyveken és más anyagokon. Úgyhogy ilyen festékek csak a mesekönyveket is készítő nyomdákban találhatók, máshol nincs értelmük, hiszen semmi másra nem használhatók.

Marci elszontyolodva forgatta a papírt, amelyen egy világosbarna mackó piros biciklin kerekezett. Mögötte zöld lombú fák, az út mellett rózsaszín és kék virágok. Szóval ezzel a festékkel nem lehet karácsonyfadíszt színezni – állapította meg magában szomorúan. Pedig a sárga egészen jó lett volna, hasonlított az aranyszínhez, amilyet Pannával szeretnének. Más tervet kell kitalálni. De akkor hol folytassák a nyomozást? – ötlött fel Marciban a kérdés, és gondolatait annyira lefoglalta ez a dilemma, hogy már nem is tudott figyelni a következő teremben arra, hogyan lesz a különálló lapokból könyv.

Délután ismét találkozott Pannával a kerítésnél.

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 2. rész

A fürdés és a fogmosás után Panna még beszélt telefonon az apukájával. Könnyes szemmel tette le. Az anyukája kicsit jobban van, de még szükség van további vizsgálatokra, és az is lehetséges, hogy egy ideig a kórházban kell maradnia. Marci édesanyja megölelte Pannát, majd mielőtt a kislányon úrrá lett volna az elkeseredettség, lekapott egy mesekönyvet a polcról. Következhetett a nap fénypontja minden fakóföldi gyerek számára: a meseolvasás és a könyv lapjain megbújó színes képek.

Anya egy karácsonyi történetnél nyitotta ki a kötetet. A gyerekek csillogó szemmel hallgatták a szeretetről szóló mesét, s kíváncsian pislogtak a lapokra, ahol soha nem látott, színes világ tárult fel. Az egyik oldalon hatalmas illusztráció vonzotta magára tekintetüket: egy feldíszített karácsonyfa. Panna és Marci felkiáltottak meglepetésükben. A fenyő zöld volt, a díszek pirosak, kékek, sárgák, a fa csúcsát pedig egy csodálatos, aranyszínű csillag takarta. Mindketten úgy érezték, még soha nem láttak ilyen szépet. Sokáig nézegették, és arról ábrándoztak, bárcsak ilyen szép karácsonyfa állhatna az ő otthonukban is a közelgő ünnepen. Habár anya folytatta a felolvasást, Marci és Panna gondolatai minduntalan elkalandoztak a meséről.

– Nálunk miért nem lehetnek színes díszek a fán? – kérdezte Marci, bár tudta a választ: Fakóföldön csak a mesekönyvekben látni ilyen csodálatos színeket, a valóságban minden szürke. Még a gyerekek arca és haja is. Legfeljebb fehér és fekete fordulhat még elő.

– De jó lenne egy ilyen szép, zöld fenyő! – sóhajtott Panna.

A gyerekek lefekvés után sem tudták kiverni fejükből a karácsonyfa képét. Feküdtek az ágyban, forgolódtak, ábrándoztak.

– Legalább egy aranyszínű csillagot találnánk valahol – suttogta a sötétben Panna. – Úgy örülnék neki. Nekem az tetszett a legjobban.

– Nekem is – helyeselt Marci. – Vajon honnan lehetne szerezni?

Olvass tovább →