A fürdés és a fogmosás után Panna még beszélt telefonon az apukájával. Könnyes szemmel tette le. Az anyukája kicsit jobban van, de még szükség van további vizsgálatokra, és az is lehetséges, hogy egy ideig a kórházban kell maradnia. Marci édesanyja megölelte Pannát, majd mielőtt a kislányon úrrá lett volna az elkeseredettség, lekapott egy mesekönyvet a polcról. Következhetett a nap fénypontja minden fakóföldi gyerek számára: a meseolvasás és a könyv lapjain megbújó színes képek.
Anya egy karácsonyi történetnél nyitotta ki a kötetet. A gyerekek csillogó szemmel hallgatták a szeretetről szóló mesét, s kíváncsian pislogtak a lapokra, ahol soha nem látott, színes világ tárult fel. Az egyik oldalon hatalmas illusztráció vonzotta magára tekintetüket: egy feldíszített karácsonyfa. Panna és Marci felkiáltottak meglepetésükben. A fenyő zöld volt, a díszek pirosak, kékek, sárgák, a fa csúcsát pedig egy csodálatos, aranyszínű csillag takarta. Mindketten úgy érezték, még soha nem láttak ilyen szépet. Sokáig nézegették, és arról ábrándoztak, bárcsak ilyen szép karácsonyfa állhatna az ő otthonukban is a közelgő ünnepen. Habár anya folytatta a felolvasást, Marci és Panna gondolatai minduntalan elkalandoztak a meséről.
– Nálunk miért nem lehetnek színes díszek a fán? – kérdezte Marci, bár tudta a választ: Fakóföldön csak a mesekönyvekben látni ilyen csodálatos színeket, a valóságban minden szürke. Még a gyerekek arca és haja is. Legfeljebb fehér és fekete fordulhat még elő.
– De jó lenne egy ilyen szép, zöld fenyő! – sóhajtott Panna.
A gyerekek lefekvés után sem tudták kiverni fejükből a karácsonyfa képét. Feküdtek az ágyban, forgolódtak, ábrándoztak.
– Legalább egy aranyszínű csillagot találnánk valahol – suttogta a sötétben Panna. – Úgy örülnék neki. Nekem az tetszett a legjobban.
– Nekem is – helyeselt Marci. – Vajon honnan lehetne szerezni?
Egyikük se tudta a választ, s a felnőtteket is hiába kérdezték már korábban ezerszer színes tárgyakról. Ebben az országban senki nem tudta, hová tűntek a színek. Vagy csak valakik ügyesen őrizték a titkot?
– Mi lenne, ha keresnénk valahol egy aranyszínű díszt? – könyökölt fel Panna elszántan.
– De hol?
– Nem tudom. Régiségboltokban, piacokon, ócskaságok között.
– Biztosan mások is próbálták már, például felnőttek – bizonytalankodott Marci.
– De miért ne találhatnánk éppen mi? – kérdezte harciasan Panna.
Marci hallgatott. Mit válaszolhatna erre?
– Attól, hogy a felnőtteknek nem sikerült, a gyerekeknek még összejöhet – jelentette ki Panna, és ezzel Marci nem is tudott vitába szállni. A felnőttek tényleg annyi mindent nem vesznek észre.
Hallgatás ereszkedett a gyerekszobára. Mindketten elgondolkodtak.
– Két dolgot szeretnék nagyon karácsonyra: azt, hogy az anyukám meggyógyuljon, és egy aranyszínű csillagot a fenyőfánk tetejére – szólalt meg végül Panna halkan. – Anyukámat sajnos nem tudom meggyógyítani, de megpróbálhatok találni egy aranyszínű díszt. Lehet, hogy nem sikerül, de legalább megpróbálom.
– Én is szeretnék színes díszt – felelte Marci. – Színesben sokkal szebb lenne minden.
– Akkor? – kérdezte Panna.
– Keressünk együtt – ajánlkozott Marci. – Ha találunk egyet, ott talán akad több is. Holnap el is kezdhetjük.
– Rendben – válaszolt Panna, és a hangján érezni lehetett, hogy mosolyog.
Amikor reggel a gyerekek felébredtek, és kiléptek Marci szobájából, a felnőtteket a konyhában találták. Marci szülei mellett Panna apukája kávézott az asztalnál, beszélgettek. Panna boldog mosollyal szaladt édesapjához, megölelték egymást.
– Hol van anya? – kérdezte Panna.
– Bent kellett maradnia a kórházban, egy sor vizsgálatot még el kell végezni, hogy kiderítsék, mi okozta a rosszullétét – felelte apja komoly arccal. – De már sokkal jobban érzi magát. Délután meglátogatjuk, jó?
Panna némán bólintott.
– Menj, öltözz fel, menjünk haza – biztatta apa a kislányt. – Nemsokára indulnunk kell az iskolába.
Panna felöltözött, majd elköszönt Marciéktól. A kisfiúnak még odasúgta, hogy kezdhetik a kutatást a színes karácsonyfadíszek után. Marci egyetértett vele, de fogalma sem volt, hol kezdje a nyomozást. Hirtelen Pannának sem akadt ötlete, de nem maradt idejük hosszabb töprengésre, hiszen búcsúzniuk kellett.
– Milyen jól eljátszottál tegnap Pannával – jegyezte meg Marcinak az édesapja, miután a vendégek mögött bezáródott az ajtó. – Pedig lány – tette hozzá hamiskás mosollyal.
– Igen, tényleg egész jó fej – ismerte el Marci.
Apa nevetett, aztán készülődni kezdtek az előttük álló napra. Marci iskolába, szülei dolgozni mentek. De Marci aznap bármennyire is szeretett volna, nem tudott figyelni a tanulásra. Csak azon járt az esze, hogyan lehetne színes díszt szerezni. Hol kezdje a keresést? De kár, hogy ezt már nem tudták megbeszélni Pannával!
– Holnapután rendhagyó programunk lesz, látogatást teszünk egy nyomdában, ahol többek között mesekönyveket is nyomtatnak – hallatszott a tanítás végén, s Marci hirtelen fülelni kezdett. Ez érdekesen hangzik!
Sőt! Nem csak érdekes, de ez most különösen hasznos lehet – vélte Marci. Ha mesekönyveket is készítenek, akkor ott biztosan vannak színes festékek. S talán azokat felhasználva lehetne színes karácsonyfadíszeket alkotni. Hűha, ez most nagyon kapóra jött – örült meg Marci a lehetőségnek, és gondolatban ismét nagyon messze járt. A tanítónő hangja elhalkult a fejében, s képzeletben már szürke díszeket festett aranyszínűre, pirosra, kékre, sárgára, miközben karácsonyi dalok szóltak a háttérben…
Amikor délután hazaért az iskolából, Marci odaszaladt a hátsó kerítéshez. Már majdnem teljesen sötét volt, az udvari lámpák fénye világította be valamelyest a kertet. Panna szintén kint sétálgatott, és amikor észrevette Marcit, ő is odasietett a két telket elválasztó dróthoz.
– Mindjárt indulunk a kórházba meglátogatni anyukámat – hadarta Panna. – Támadt valami ötleted, hogyan kezdjük a kutatást?
– Képzeld, holnapután nyomdába megyünk az osztállyal – újságolta Marci. – Készítenek mesekönyveket is, tehát lesznek színes festékek. Hátha ott megtudok valamit, hogyan lehetne festékhez jutni.
– Szuper! – csillant fel Panna szeme. – Figyelj majd nagyon!
– Persze – bólintott Marci, és több idejük nem is maradt beszélgetni, hiszen Pannát hívta az apukája, indultak.
A nyomdai látogatáson Marci bizonyult a legérdeklődőbb, legkíváncsibb gyereknek az osztály tagjai közül. A tanítónő csodálkozva állapította meg, mennyire érdekli Marcit a nyomdaipar.
– Csak nem te is nyomdász szeretnél lenni? – kérdezte tőle ámulva.
– Lehet – felelte Marci, mert esze ágában sem volt elárulni, miért szeretne pontosan tudni minden részletet.
Amikor a festékekhez értek, még jobban hegyezte a fülét. A gyerekeket körbevezető nyomdász megmutatta a sima fekete festéket, amelyekkel a szövegeket és a felnőtteknek szánt könyveket nyomtatják. Majd elérkeztek a színes festékekhez. Az iskolások tátott szájjal lesték a háromféle árnyalatot, amelyből – a nyomdász előadása szerint – kikeverik a többi színt. Ha szükséges, ezekhez is tudnak még feketét tenni. Így születnek a színpompás képek a mesekönyvek lapjain.
– Mást is be lehet velük festeni? – tette fel Marci a nagy kérdést, izgatottan várva a választ.
– Sajnos nem – felelte a férfi. – Meg is mutatom nektek.
Ezzel belemerített egy kis edényt a sárga festékbe, majd az öltözékére csorgatta. A ruha jól láthatóan elázott, ám szürke színe mit sem változott, csupán kicsit sötétebb lett a nedvességtől. Ugyanezt bemutatta a bíbor, majd a türkiz színű festékkel is.
– Nem fog meg semmi mást. Még a felnőttek könyveinél is hiába próbálkozunk vele – magyarázta a nyomdász.