Címke: manó

Adventi üzenetek 5. rész

/ Üveges Szilvia

Egyik osztálytársa – az alacsony, barna hajú Vásári Gréta – állt előtte. Nem tűnt veszedelmesnek, de Betti elkerekedett szemmel nézett rá, és rémülten találgatta, mit akarhat tőle. Eddig sosem beszéltek egymással.

– Nincs kedved beszállni a játékunkba? Ország-városozunk fejben. Hárman szoktunk játszani, de Minerva beteg, és ketten nem olyan izgalmas.

Betti elpirult, aztán elsápadt, végül dadogva szólalt meg.

– Én… izé… szívesen… csak a könyvtár…

– Könyvtárba kell menned?

Betti tétovázott egy pillanatig. Mi történik, ha most nem megy le, hanem a lányokkal játszik? Semmi. Majd megy a következő szünetben. A könyvek megvárják. Ildikó néni is.

– Tulajdonképpen nem muszáj – bökte ki.

– Akkor játszol velünk?

– Igen, szívesen.

– Szuper! – lelkesedett Gréta. – Mindig olyan gyorsan elrobogsz, ha kicsengetnek, az előző szünetben sem értelek utol. Most sikerült, de tartottam attól, hogy nemet mondasz.

Betti hamar beletanult a játékba, és remekül érezte magát Grétáékkal. A következő órán már azért várta a szünetet, hogy újra a lányokkal lehessen.

A könyvtárba csak az utolsó óra után kopogott be, bízva abban, hogy Ildikó néni talán még bent lesz. Szerencséje volt.

Olvass tovább →

Legyen fehér a karácsony! 5. rész

/ Üveges Szilvia

Ha viszont kockáztat, és nem jön be, akkor hiába tette meg ezt a nagy utat, és hasztalan dolgozott fél éjszaka a patakparton.

– Gyűjtök még követ! – kiáltott, felkapta a vödröt, és már szaladt is kifelé.

Ezúttal még messzebb állt meg, mint az előző két alkalommal. Már egészen belejött a kavicsválogatásba, gyakorlott mozdulatokkal emelte ki a legkisebb darabokat. Albert sem ült le, a palota mellett állva leste, hogyan boldogul Andris, s időnként figyelmeztette a fiút az idő múlására.

Andris nem érezte magát fáradtnak, pedig már rengeteget guggolt a víz mellett. A vödörbe pillantott. Körülbelül egy marék kő hevert az alján. Albert újabb sürgetésére Andris bedobott még három követ, majd felpattant. Visszafutott a palotába, ahol a kedves időtündér már az előcsarnokban várta a piros szitával és az üvegtállal. Rögvest munkához is látott, a szitára szórta a kavicsokat, amelyeket halk koppanással landoltak a tál alján. Csaknem az összes kő megfelelt.

– Remekül dolgoztál! – dicsérte meg a tündér Andrist. – Jöjj velem, megmutatom a darálót, ahol meg kell őrölnöd a köveket.

Egy kisebb terembe vezette a vendégeket, ahol egy hatalmas, asztal méretű daráló állt.

– Ebbe a tölcsérbe kell borítanod a köveket – mutatta a tündér. – Utána az üvegtálat tedd a végén lévő nyíláshoz, hogy ebbe hullhasson az őrlemény. Ezzel a tekerővel tudod működésbe hozni a szerkezetet – bökött egy jókora karra, amelyik csaknem akkora volt, mint Andris maga.

Andris hüledezve nézte a darálót. Hogyan fogja kezelni ezt az óriási eszközt? Hogyan bírja hajtani?

Olvass tovább →

Legyen fehér a karácsony! 4. rész

/ Üveges Szilvia

– Milyen terepasztalon? – érdeklődött Andris.

– Gyere, megmutatom – intett a tündér, és egy belső terembe vezette őket, melynek közepén hatalmas terepasztal állt.

Albert rábökött az építmény egyik részére.

– Itt laktok, ez a városod.

Andris alaposan megnézte, és hamarosan felfedezte a házuk kicsinyített mását. Olyan volt, mintha a magasba emelkedett szánból pillantotta volna meg. A házuk, az utcájuk, a városuk miniatűr mását látta a termet szinte teljesen betöltő asztalon. Icipici fákkal, autókkal, buszokkal. Hamarosan az iskolája épületét is felfedezte. A valóságban tágasnak tűnő suliudvar itt mindössze akkora volt, mint a tenyere.

– Ha azt szeretnéd, hogy essen a hó, be kell borítanod a fehér kőőrleménnyel a várost és környékét – magyarázta a tündér. – Ehhez legalább öt marék fehér követ össze kell szedned a patakból, de lehet, hogy ennyi nem is lesz elég.

– Vállalom – felelte Andris.

– Nem tudod, milyen nehéz munka ez – jajdult fel Albert.

Olvass tovább →

Legyen fehér a karácsony! 3. rész

/ Üveges Szilvia

Ami azonban ennél is különösebb volt megjelenésében, hogy lábát ormótlan síbakancs takarta, kezében pedig síléceket tartott. Honnan jött ez a valaki? – képedt el Andris, hiszen pontosan tudta, kint nincsen hó. Minek akkor a sífelszerelés?

Mindenesetre a síbakancs érthetővé tette az idegen furcsa, imbolygó botorkálását. Síbakancsban nehéz járni, Andris saját tapasztalatból tudta.

A váratlan vendég cseppet sem látszott ijesztőnek, így Andris összeszedte a bátorságát, nagy levegőt vett, és megszólalt. Ezúttal már hang is jött ki a torkán.

– Ki vagy, és mit akarsz?

– Érthető, hogy ezt kérded, és nagyon köszönöm, hogy nem kiabáltál segítségért – hadarta egy szuszra az illető. – Albert vagyok, foglalkozásom karácsonyi manó.

– Karácsonyi manó? – hüledezett Andris. – Léteznek karácsonyi manók?

– Hát persze – felelte Albert kissé sértődötten. – Például én. Láthatod, nagyon is létező vagyok.

– Látom, látom – bólogatott Andris engesztelően. – Csak nem tudtam korábban… Még soha nem találkoztam egyetlen karácsonyi manóval sem.

– Akkor épp ideje volt! Azt az üzenetet kaptam, hogy nagyon szeretnél fehér karácsonyt, és mivel én gyerekek karácsonyi vágyait szoktam teljesíteni, itt vagyok.

– Hurrá! – kiáltott fel Andris, mire Albert ujját a szája elé tartva izgatottan pisszegni kezdett.

Olvass tovább →

Két régi manó Csehországból

/ Üveges Szilvia

Egy régi klasszikust olvasgattunk 2018 utolsó heteiben esténként (meg hétvégén délutánonként is): Václav Ctvrtek és Zdenek Smetana Moha és Páfrány című mesekönyvét.

Én magam is érdeklődéssel vártam a történeteket, ugyanis ez a kötet – bár gyerekkoromban is kapható volt – kimaradt eddig az életemből, viszont már sokat hallottam, olvastam róla. Rajzfilm is készült belőle, de bevallom őszintén, egyáltalán nem emlékszem arra sem.

A különlegesen felépített mesékhez sajátos képi világ dukál

Olvass tovább →

Új kedvenc: Mazsola

/ Üveges Szilvia

Egy réges-régi mesekönyv lett az utóbbi hetek slágere nálunk. Bálint Ágnes Mazsola című alkotása bő harmincéves kiadásban van meg – még az apáé volt –, s néhány hónapja már végigolvastuk. Gyermekem akkor érdeklődéssel hallgatta Manócska és a kismalac történetét, de aztán – amikor a könyv végére értünk –, napirendre is tért felette. Pár hete újra lekerült ez a kötet a polcról, s ezúttal átütő sikert aratott. Olyannyira tetszett a fiamnak, hogy egymás után kétszer is elolvastuk, s azóta a Youtube-on is megnézett néhány epizódot a Mazsola és Tádé című bábfilmsorozatból. Azt is imádta. 🙂

A régi könyv már kicsit megviselt állapotban van

Mi lehet a titka ennek a múlt századi történetnek?

Olvass tovább →

Karácsonyi mese 4. rész

/ Üveges Szilvia

Télapó viszont egyáltalán nem ijedt meg a feladattól. Megkérte Antit és Bálintot, hogy hozzák be a szánból a szerszámosládáját. Bálint ismét meglepődött. Nahát, Télapó szerszámokat hord magával!

– Bármikor szüksége lehet rá – magyarázta Anti. – Néha a szánt kell javítani, vagy egy eltört játékot…

Visszafelé Bálint vihette a ládát, Antinak túl nagy lett volna. Kicsit nehéz volt, de Bálint nem bánta: büszkén fogta Télapó szerszámosládáját, megtisztelő feladatnak érezte.

Télapó megköszönte a segítségüket, majd szétcsavarozta az irányítóberendezés borítását. Hosszan nézelődött, kipróbált néhány gombot, hümmögött kicsit, majd újabb eszközöket kért a ládából. Bálint adogathatta neki.

Télapó megigazított pár kábelt, kicserélt egy rossznak látszó, elhasznált drótot, majd ránézett a tündérekre:

– Szerintem ennyi lehetett a baj. Kipróbáljátok, hogy jó-e?

A tündérek lelkesen serénykedni kezdtek a gép körül, kapcsolgatták a gombokat, lámpák villantak fel.

– Valami még nem jó – csóválták a fejüket a tündérek.

Télapó gondterhelt arccal nézegette tovább az irányítóberendezést, majd újra a szerszámaihoz nyúlt. Megerősített néhány csavart, megigazította a kábeleket.

– Innen mintha hiányozna valami – mormogta Télapó elgondolkodva. – Anti, bekukkantanál a gép alá?

Olvass tovább →

Karácsonyi mese 3. rész

/ Üveges Szilvia

Bálint óvatosan beszállt. Csodák csodája, befért az aprónak látszó szánba, sőt kifejezetten kényelmesnek találta.

– Ez hogy lehetséges? – kérdezte ámulva. – Csak nem mentem össze? – aggodalmaskodott.

– Egyáltalán nem – nevetett Anti, aki még mindig jóval kisebbnek tűnt nála. – Ez egy varázslatos szán – kacsintott rá. – Indulhatunk?

– Igen – felelte Bálint.

Anti megrántotta a gyeplőt, és a magasba emelkedtek. Bálint tátott szájjal nézett le. Látta odafentről a házukat, az utcát, a várost. Nagyon szép volt.

– Hová megyünk? – érdeklődött Antitól.

– A központba, ahol az időjárással foglalkoznak – hallatszott a manó válasza.

Hamarosan hegyek tűntek fel alattuk, gyorsan suhantak. A hegyek mögött városok, hó borította falvak, erdők. Majd újra hegyek. A távolban különös, csillogó épület rajzolódott ki.

– Az már a központ – mutatott rá Anti.

Egyre közelebb értek, s amikor a csodálatos szánnal leereszkedtek a földre, látták, hogy nagyon sokan nyüzsögnek az épület körül. Bálint Antihoz hasonló manókat pillantott meg, és piros ruhás gyerekek is felbukkantak a forgatagban. Különös karácsonyi vásárra emlékeztetett az egész.

Miután kiszálltak a szánból, gyalog indultak befelé. A tömeg miatt nehezen jutottak el odáig, de végül beléphettek az előcsarnokba, mely hatalmas volt. Rengeteg manó és jónéhány gyerek várakozott ott, s idegesnek látszó, áttetsző szárnyat viselő tündérek szaladgáltak ide-oda.

– Kik ők? – kérdezte Bálint.

– A tündérek, akik az időjárásért felelnek – válaszolta Anti. – De valami nagy baj lehet, mert még sohasem láttam őket ilyen idegesen futkosni.

Olvass tovább →

Karácsonyi mese 2. rész

/ Üveges Szilvia

De mondhatott anya bármit, Bálint csalódott volt. Annak sem örült volna, ha apa csak egyetlen órával később érkezik, hiszen annyival is kevesebb időt tölthetnek együtt. Nemhogy napokkal később…

Törte a fejét, vajon mit lehetne kitalálni, amire nem gondoltak a felnőttek, és ami segíthetne…

Még azt is alig hallotta meg a nagy töprengésben, hogy anya ebédelni hívja. Így eltelt a délelőtt? – csodálkozott magában.

Ebéd után anya mesét olvasott neki, majd lefekvéshez készülődött Bálint. Amikor anya elköszönt, és álompuszit nyomott az arcára, odasúgta még:

– Ne aggódj, minden rendben lesz. Apa nemsokára hazaér.

Bálint bólintott, de utána sokáig forgolódott az ágyban. Nehezen, de végül csak elaludt. Álmában nagy pelyhekben hullt a hó. Arra ébredt fel, hogy valaki finoman köhintett. Először arra gondolt, hogy anya volt az, de nem látta őt a szobában. Talán álmodta az egészet? Ám ekkor újra hallotta a finom kis köhintést. Ki lehetett az?

Bálint megijedt, és miközben körbenézett a szobán, a biztonság kedvéért a nyakáig húzta a takaróját.

– Ne félj – mondta egy szelíd hang az ablak felől.

Bálint odanézett. Egy fura kis alakot látott az ablakpárkányon. Pontosan nem tudta kivenni, mi lehet az, hiszen félhomály uralkodott a szobában. A kis alak leugrott a szőnyegre, és közelebb jött az ágyhoz.

Ahogy a figura közelebb ért, Bálint előtt egyre több részlet rajzolódott ki. Az ismeretlen hosszú, hegyes, piros sapkát viselt. Pulóvere, nadrágja ugyancsak piros volt, cipője és öve zöld színben pompázott. Sokkal kisebb volt a gyerekeknél is.

Olvass tovább →

Az elveszett könyv

/ Üveges Szilvia

Egy szép nyári napon Erdővári Manó éppen otthonában olvasgatott, amikor keserves sírás ütötte meg a fülét. Tüstént felkapta a fejét, és elindult megkeresni a hang forrását. Érezte, nem jöhet messziről… csak innen az erdőből. Hamarosan meg is találta: egy egészen kicsi lány zokogott kétségbeesetten egy kis faház verandáján.

– Szia! Erdővári Manó vagyok – mutatkozott be udvariasan Manó. – Miért sírsz?

A kislány meglepődött, egy pillanatra még sírni is elfelejtett. Majd újra folyni kezdtek a könnyei. Csak csorogtak és csorogtak…

– Esthajnalnak hívnak – pityeregte –, és azért sírok, mert nem találom a kedvenc könyvemet. Anyu azt mondta, segít megkeresni, de csak később, mert most dolga van. Mi van, ha nem lesz meg?

– Ne sírj, én segítek megkeresni – ajánlkozott Manó, aki megsajnálta a kislányt.

Olvass tovább →