Karácsonyi mese 2. rész

De mondhatott anya bármit, Bálint csalódott volt. Annak sem örült volna, ha apa csak egyetlen órával később érkezik, hiszen annyival is kevesebb időt tölthetnek együtt. Nemhogy napokkal később…

Törte a fejét, vajon mit lehetne kitalálni, amire nem gondoltak a felnőttek, és ami segíthetne…

Még azt is alig hallotta meg a nagy töprengésben, hogy anya ebédelni hívja. Így eltelt a délelőtt? – csodálkozott magában.

Ebéd után anya mesét olvasott neki, majd lefekvéshez készülődött Bálint. Amikor anya elköszönt, és álompuszit nyomott az arcára, odasúgta még:

– Ne aggódj, minden rendben lesz. Apa nemsokára hazaér.

Bálint bólintott, de utána sokáig forgolódott az ágyban. Nehezen, de végül csak elaludt. Álmában nagy pelyhekben hullt a hó. Arra ébredt fel, hogy valaki finoman köhintett. Először arra gondolt, hogy anya volt az, de nem látta őt a szobában. Talán álmodta az egészet? Ám ekkor újra hallotta a finom kis köhintést. Ki lehetett az?

Bálint megijedt, és miközben körbenézett a szobán, a biztonság kedvéért a nyakáig húzta a takaróját.

– Ne félj – mondta egy szelíd hang az ablak felől.

Bálint odanézett. Egy fura kis alakot látott az ablakpárkányon. Pontosan nem tudta kivenni, mi lehet az, hiszen félhomály uralkodott a szobában. A kis alak leugrott a szőnyegre, és közelebb jött az ágyhoz.

Ahogy a figura közelebb ért, Bálint előtt egyre több részlet rajzolódott ki. Az ismeretlen hosszú, hegyes, piros sapkát viselt. Pulóvere, nadrágja ugyancsak piros volt, cipője és öve zöld színben pompázott. Sokkal kisebb volt a gyerekeknél is.

– Ki vagy te? – kérdezte Bálint csodálkozva.

– A nevem Anti, karácsonyi manó vagyok – mutatkozott be udvariasan a kis alak.

– Karácsonyi manó? – ámult Bálint.

– Igen – bólintott Anti. – Mi segítünk a Télapónak, mert rengeteg munkája van, egyedül nem győzné.

– És hogy kerülsz ide?

– Láttam, hogy nagyon szomorú vagy, és nem szeretem, ha a gyerekek szomorúak, főleg karácsony előtt – magyarázta Anti.

– Tudod, az apukám nagyon ritkán van itthon, mert messze dolgozik, és nagyon hiányzik – mesélte Bálint a manónak. – Úgy volt, hogy ma hazautazik, és velünk tölti a karácsonyt. De hiába ment ki reggel a repülőtérre, törölték a járatát, mert nagy havazás és vihar van, és nem repülhetnek a gépek. Nagyon vártam már, hogy jöjjön, és most szomorú vagyok, mert nem tudjuk, mikor utazhat haza. Lehet, hogy nem ér ide karácsonyra, pedig olyan klassz lett volna…

– Nos, nem csodálom, hogy szomorú vagy – jegyezte meg Anti. – De annak örülhetsz, hogy apukád egészséges, jól van, és hamarosan láthatjátok egymást. Csak az a kérdés, hogy mikor – biztatta Anti. – De megpróbálok segíteni, hogy ez mihamarabb megtörténhessen – ígérte Anti.

– Hogyan? – kérdezte Bálint, miközben felvidult az arca. – Hogyan tudsz segíteni?

– Szeretnéd, hogy segítsek? – nézett rá komolyan Anti.

– Hát persze – vágta rá Bálint, és annyira felbátorodott, hogy a takarót is lejjebb eresztette.

– Akkor gyere velem! – jelentette ki határozottan a manó.

– De hogyan? – csodálkozott Bálint.

– Fogd meg a kezem – nyújtotta a karját Anti.

Bálint kibújt az ágyból, és óvatosan megfogta a manó apró kezét. A következő pillanatban kinyílt az ablak, Bálint és Anti felugrottak a párkányra, majd egy kis létrán lemásztak a földre. Az ablak alatt parányi szán állt rénszarvasokkal. Bálintnak tátva maradt a szája. Eddig csak képeskönyvekben látott ilyet. Anti benyúlt az ülés mellé, és piros ruhadarabokat húzott elő.

– Öltözz fel, mert megfázol – nyomta Bálint kezébe.

– Nem hiszem, hogy jó rám – ellenkezett Bálint.

– Jó lesz, vedd csak fel – biztatta Anti.

Bálint öltözni kezdett, és csodálkozva állapította meg, hogy a piros kabát, nadrág, sapka, sál, kesztyű és cipő bizony tökéletesen illik rá. Éppen az ő mérete!

Ám ekkor még eszébe jutott valami.

– Anyukám azt mondta, ne menjek el idegen emberekkel – bökte ki tétován.

– És milyen igaza van anyukádnak! – helyeselt a manó. – Ám a magamfajta karácsonyi manókra nem mondta ezt, ugye? Mi nem idegenek vagyunk, hanem minden gyerek barátja.

– Akkor miért nem láttalak még soha? – tette fel gyanakvó kérdését Bálint.

– Mert csak nagyon ritkán mutatkozunk – felelte Anti. – Akkor, amikor valami gond van, és a gyerekek nagyon szomorúak. Na, gyere, üljünk be a szánba!

– Nem férek bele, nagyon kicsi! – tiltakozott Bálint.

– Ülj csak be bátran! Először a ruha is kicsinek tűnt, aztán mégis passzolt rád – emlékeztette Anti.