Az eláztatott boszorkánytanács döntése 2. rész

Ahogy peregtek a percek, úgy erősödött az izgalom. Már látszott a vége… Az utolsó golyókat emelték ki a fadobozból.

Ebben a pillanatban hatalmas robajjal csapódott ki a terem ajtaja. A boszorkák ijedten rezzentek össze, néhány golyó legurult az asztalról és hangos koppanással landolt a padlón. Az elnök belezavarodott a számolásba, és dühösen pattant fel székéből.

– Hogy merészelsz így betörni ide? – ripakodott az ajtóban lihegő, váratlan látogatóra.

Trixi legjobb barátnője állt ott, kifulladva, az ajtófélfának támaszkodva. Talán még életében nem sietett ennyire.

– Bocsánat, hogy megakasztottam a tanács munkáját – kezdte. – De támadt egy ötletem, hogyan oldhatnánk meg, hogy Trixi biztonságosan hódolhasson szenvedélyének, a száguldásnak.

– Már késő – jelentette ki az elnök mogorván. – A tanács már szavazott Trixi sorsáról, és ha nem rontottál volna be ide, akkor a végeredmény is meglenne. Most viszont kezdhetjük elölről a számlálást.

– A tanács még nem hirdetett határozatot, és csak két rossz lehetőség közül tudtunk választani – szólalt meg az a fiatalabb boszorkány, aki korábban a versenyrendezést javasolta. – Mi lenne, ha meghallgatnánk őt? Hátha büntetés helyett igazi megoldást ajánlana!

A boszorkák haboztak, egymásra nézegettek.

– Ha jó az ötlete, nem is kellene újra megszámolni a golyókat – tette hozzá az előbbi boszi.

Olvass tovább →

Az eláztatott boszorkánytanács döntése 1. rész

Trixi nem olyan boszorkány volt, mint a többiek. Nem érdekelték a varázslatok és a bűbájok, ellenben mindennél jobban szeretett a seprűjén száguldani. Olyannyira, hogy emiatt már számtalanszor kivívta idősebb, megfontoltabb társai haragját, hiszen tempójával többször veszélyeztette a levegőben békésen röpködő boszikat.

Amikor a boszorkák végképp megelégelték Trixi fékezhetetlen közlekedési szokásait, összeült a tanács, hogy kifundálják, hogyan vehetnék elejét a további esztelen száguldásnak. Először merész ötlettel gyorsasági versenyt rendeztek, remélve, hogy Trixi lenyugszik, ha szabályos keretek között, kijelölt pályán alkalmat kap arra, hogy kiélhesse szenvedélyét. A megmérettetést természetesen Trixi nyerte meg, de a boszorkányok nem sokkal később keserűen állapították meg, hogy tervük nem vált be: a viadal nem lassította Trixit, hanem éppen ellenkezőleg, még jobban felpörgette.

Miután más lehetőséget nem látott, szigorú büntetéshez folyamodott a tanács: elkobozták Trixi varázspálcáját. Hiszen mit ér egy boszorka varázspálca nélkül? Trixit azonban a legkevésbé sem zavarta az eszköz hiánya, hiszen egyébként sem használta soha. Nem foglalkozott varázslatokkal, bájitalok és mérgek kotyvasztásával. Így aztán vígan száguldozott tovább kedvére – a boszik nem kis bosszúságára.

Egyik éjszaka Trixi a nagy boszorkánygyűlésre igyekezett. Késve indult otthonról, így még a szokásosnál is sebesebben suhant seprűjén, hogy mielőbb odaérjen. Ahogy közeledett a gyűlésnek helyet adó erdei tisztás felé, már látta, hogy hiába rohant, elkezdődött nélküle a találkozó. A rét fölött hatalmas, sötét felleg terjengett, amelyet a boszorkányok varázsoltak közös erővel a fák fölé, eltakarva a teliholdat és ezzel hangulatos homályba borítva a tájat.

Trixi erőteljesen lassított, nem akart becsapódni a gyűlés résztvevői közé. Így is haragszanak már rá a boszorkák, nem hiányzik, hogy újabb rossz pontot szerezzen. Csakhogy túl gyorsan érkezett, és nem tudott idejében megállni. Hogy ne essen társai közé – valakinek esetleg sérülést okozva –, felfelé rántotta seprűjét. Úgy tervezte, megy még egy kört odafent, az égen, s addig lesz ideje kellően lelassulni. Jókora menetszéllel suhant el, több tucat boszorkánynak libbent le miatta a fekete kalapja. A boszik kétségbeesetten kapkodtak fejfedőik után, dühös szavakkal illetve Trixit.

Azonban még ez bizonyult a kisebbik bajnak. Az erős fuvallat, amelyet lendületével Trixi kavart, csúnyán összezilálta a gondos varázslattal létrehozott, sötét felhőt, amelyből szakadni kezdett az eső. Olyan heves zivatar támadt, amilyenre még a legöregebb boszorkányok sem emlékeztek. Mivel Trixi a felleg fölé emelkedett, így ő nem ázott meg, a többiek viszont pillanatok alatt csuromvizesek lettek – és borzasztóan haragosak is.

Olvass tovább →

Legyen fehér a karácsony! 5. rész

Ha viszont kockáztat, és nem jön be, akkor hiába tette meg ezt a nagy utat, és hasztalan dolgozott fél éjszaka a patakparton.

– Gyűjtök még követ! – kiáltott, felkapta a vödröt, és már szaladt is kifelé.

Ezúttal még messzebb állt meg, mint az előző két alkalommal. Már egészen belejött a kavicsválogatásba, gyakorlott mozdulatokkal emelte ki a legkisebb darabokat. Albert sem ült le, a palota mellett állva leste, hogyan boldogul Andris, s időnként figyelmeztette a fiút az idő múlására.

Andris nem érezte magát fáradtnak, pedig már rengeteget guggolt a víz mellett. A vödörbe pillantott. Körülbelül egy marék kő hevert az alján. Albert újabb sürgetésére Andris bedobott még három követ, majd felpattant. Visszafutott a palotába, ahol a kedves időtündér már az előcsarnokban várta a piros szitával és az üvegtállal. Rögvest munkához is látott, a szitára szórta a kavicsokat, amelyeket halk koppanással landoltak a tál alján. Csaknem az összes kő megfelelt.

– Remekül dolgoztál! – dicsérte meg a tündér Andrist. – Jöjj velem, megmutatom a darálót, ahol meg kell őrölnöd a köveket.

Egy kisebb terembe vezette a vendégeket, ahol egy hatalmas, asztal méretű daráló állt.

– Ebbe a tölcsérbe kell borítanod a köveket – mutatta a tündér. – Utána az üvegtálat tedd a végén lévő nyíláshoz, hogy ebbe hullhasson az őrlemény. Ezzel a tekerővel tudod működésbe hozni a szerkezetet – bökött egy jókora karra, amelyik csaknem akkora volt, mint Andris maga.

Andris hüledezve nézte a darálót. Hogyan fogja kezelni ezt az óriási eszközt? Hogyan bírja hajtani?

Olvass tovább →

Legyen fehér a karácsony! 4. rész

– Milyen terepasztalon? – érdeklődött Andris.

– Gyere, megmutatom – intett a tündér, és egy belső terembe vezette őket, melynek közepén hatalmas terepasztal állt.

Albert rábökött az építmény egyik részére.

– Itt laktok, ez a városod.

Andris alaposan megnézte, és hamarosan felfedezte a házuk kicsinyített mását. Olyan volt, mintha a magasba emelkedett szánból pillantotta volna meg. A házuk, az utcájuk, a városuk miniatűr mását látta a termet szinte teljesen betöltő asztalon. Icipici fákkal, autókkal, buszokkal. Hamarosan az iskolája épületét is felfedezte. A valóságban tágasnak tűnő suliudvar itt mindössze akkora volt, mint a tenyere.

– Ha azt szeretnéd, hogy essen a hó, be kell borítanod a fehér kőőrleménnyel a várost és környékét – magyarázta a tündér. – Ehhez legalább öt marék fehér követ össze kell szedned a patakból, de lehet, hogy ennyi nem is lesz elég.

– Vállalom – felelte Andris.

– Nem tudod, milyen nehéz munka ez – jajdult fel Albert.

Olvass tovább →

Legyen fehér a karácsony! 3. rész

Ami azonban ennél is különösebb volt megjelenésében, hogy lábát ormótlan síbakancs takarta, kezében pedig síléceket tartott. Honnan jött ez a valaki? – képedt el Andris, hiszen pontosan tudta, kint nincsen hó. Minek akkor a sífelszerelés?

Mindenesetre a síbakancs érthetővé tette az idegen furcsa, imbolygó botorkálását. Síbakancsban nehéz járni, Andris saját tapasztalatból tudta.

A váratlan vendég cseppet sem látszott ijesztőnek, így Andris összeszedte a bátorságát, nagy levegőt vett, és megszólalt. Ezúttal már hang is jött ki a torkán.

– Ki vagy, és mit akarsz?

– Érthető, hogy ezt kérded, és nagyon köszönöm, hogy nem kiabáltál segítségért – hadarta egy szuszra az illető. – Albert vagyok, foglalkozásom karácsonyi manó.

– Karácsonyi manó? – hüledezett Andris. – Léteznek karácsonyi manók?

– Hát persze – felelte Albert kissé sértődötten. – Például én. Láthatod, nagyon is létező vagyok.

– Látom, látom – bólogatott Andris engesztelően. – Csak nem tudtam korábban… Még soha nem találkoztam egyetlen karácsonyi manóval sem.

– Akkor épp ideje volt! Azt az üzenetet kaptam, hogy nagyon szeretnél fehér karácsonyt, és mivel én gyerekek karácsonyi vágyait szoktam teljesíteni, itt vagyok.

– Hurrá! – kiáltott fel Andris, mire Albert ujját a szája elé tartva izgatottan pisszegni kezdett.

Olvass tovább →

Legyen fehér a karácsony! 2. rész

A szállodába lépve az előtérben csillogó karácsonyfa látványa fogadta őket. Andrisnak rögvest ünnepi hangulata támadt, maga sem értette, hogyan tört rá ilyen váratlanul. Úgy tűnt, a szépen felöltöztetett fenyő és a hó megtette a hatását. Meg is feledkezett az otthon hagyott betlehemes műsorról és a kalácsozásról.

Másnap még több csodát látott. Amerre nézett, hó, ünnepi díszek, a szálloda éttermében reggel is halk karácsonyi zene. A hegyre felérve álomszép téli panoráma, havas hegycsúcsok körös-körül.

Az oktató néni kedvesen fogadta, és Andris legjobb tudása szerint igyekezett követni az utasításait. Délutánra már ügyesen lecsúszott a tanulópályán, és élvezte is a havon siklást. Már egyáltalán nem bánta, hogy elutaztak ide. Sötétedés után, vacsora előtt sétáltak egyet a faluban, és örömmel látta, hogy sok ház udvarát, ablakát díszíti ünnepi fény, akárcsak otthon. Csakhogy itt hó is van – állapította meg, és arra gondolt, milyen jó az errefelé élőknek, hiszen fehér karácsonyuk lehet.

Andris nem emlékezett arra, hogy otthon valaha fehér karácsonyuk lett volna. Ködös, esős vagy napfényes szokott lenni – mikor melyik változatával lepi meg őket az időjárás –, de sokszor egyszerűen csak szürkeség honol. Hó azonban talán sosem esik ilyenkor. Inkább csak januárban.

Apa és anya mesélték, hogy gyerekkorukban még sokkal több hó hullott, és gyakrabban. Olykor karácsonykor is. Andris pedig sóvárogva gondolt ezekre az elképzelt, régi ünnepekre, amikor még a természet is ünneplőbe öltözik.

Milyen jó lenne itt tölteni a karácsonyt! – ábrándozott este az ágyban elalvás előtt. De tudta, ez lehetetlen, hiszen csupán néhány éjszakára foglalták le a szállást a szülei.

Olvass tovább →

Legyen fehér a karácsony! 1. rész

Andris nagyon szerette az adventi időszakot. Élvezte az ünnepi fényeket, a karácsonyi vásár forgatagát – kihagyhatatlan program volt –, a levegőben szálló mézeskalácsillatot, sőt még a karácsonyi dalokat is lelkesen dúdolgatta. Minden évben alig várta, hogy november szürke, unalmas hetei elteljenek, és fellobbanjon az első lángocska az adventi koszorún. Az egész időszakot maga az ünnep koronázta meg: a téli szünettel, a feldíszített fenyőfával, az alatta lapuló, szépen becsomagolt ajándékokkal, a vidám hangulattal, a finom süteményekkel és az ebéd végén desszertként bekapott szaloncukrokkal. A különleges légkör pedig karácsony után is elkísérte: pár nap, és érkezett a szilveszter, a papírdudák és a tűzijátékok, na meg a sokáig fennmaradás éjszakája. A kettő között pedig sok közös játék a szüleivel, séták a jobbára hűvös időben – persze melegen felöltözve – és az a végtelen szabadság, amellyel csak az iskolai szünetek tudnak megajándékozni egy nebulót.

Andris másodikos volt, így már ismerte az iskolai karácsonyi szokásokat is. A szünet előtti utolsó héten már szinte nem is tanulnak, hanem sokat játszanak, ünnepi dalokat hallgatnak és énekelnek, díszeket készítenek. Van karácsonyi műsor is, s már novemberben kiderült, hogy ebben az esztendőben ők adnak elő betlehemes műsort. Az esztendő utolsó tanítási napján mutatják majd be a tornateremben, a többi alsós osztály előtt.

Tavaly ünnepi kalácsozás is volt tízórai gyanánt, Andrisnak nagyon ízlett a finomság. Remélte, idén is részük lesz benne.

Ám mielőtt a naptár decemberhez ért, az első adventi gyertya meggyújtását követően Andrist váratlan bejelentéssel lepték meg a szülei. Első pillanatban nem is tudta, örüljön-e vagy sem, bár apa és anya nagyon lelkesnek látszottak.

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 5. rész

Kedden iskola után Panna boldog mosollyal szaladt a kerítéshez, amikor meglátta Marcit.

– Képzeld, kiderült, milyen betegsége van anyának – újságolta. – Apa azt mondta, nincs nagy baj, meg fog gyógyulni, most már kapja a kezelést, és ha minden jól megy, még karácsony előtt hazajöhet.

– Szuper, ez nagyon jó hír – mosolygott Marci vissza, és valóban úgy érezte, hogy tiszta szívből együtt tud örülni Pannával. A kislány egyik karácsonyi kívánsága ezzel talán teljesül, az anyukája felépül, és karácsonykor együtt ünnepelhetnek. De vajon mi lesz a másik vágyával, az aranyszínű dísszel? Marci arra gondolt, hogy bár nagyon szeretne ő is bármi színeset a saját fájukra, ha csak egyet találnának, átengedné Pannának. Már egyszerűen annak is örülne, hogy Panna jókedvű és boldog.

A hét során a gyerekek megbeszélték a szüleikkel, hogy ezúttal Marci is elmegy Dédihez Pannáékkal. Azt természetesen nem kötötték a felnőttek orrára, hogy mit szeretnének ott. Néma izgalommal várták a pillanatot, amikor keresgélni kezdhetnek a padláson, de előbb fel kellett jutniuk. Dédi süteménnyel várta őket, és a falatozás után Panna nem tétovázott sokáig, hamar megkérdezte, felmehetnek-e.

– Miért? – ráncolta a homlokát apa.

– Hátha vannak fent régi karácsonyfadíszek – felelte Panna. – Nagyapa mindig azt mondja, tele van a padlás mindenféle ezeréves holmival.

– Annál azért kicsit fiatalabbak – kuncogott Dédi –, de már én magam sem emlékszem, mi minden van ott a dobozokban. Úgy rémlik, még az én szüleim tárgyai is ott lehetnek.

– A padláson hideg és sötét van – vetette ellen apa.

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 4. rész

Panna és Marci vasárnap délelőtt ismét találkoztak az udvaron a hátsó kerítésnél. Panna beszámolt a Dédivel folytatott beszélgetésről, és sajnálkozva állapította meg, hogy nem sok mindent tudott meg. Ám azt sem hallgatta el, hogy szerinte Dédi talán többet tud, csak valamiért nem akarta elmondani neki.

– Akkor hogyan tovább? – kérdezte Marci. – Legközelebb megint beszélsz vele, hátha elárulja azt, amit most nem?

– Nem tudom – biggyesztette a száját Panna. – Egy hétig most nemigen jutok el hozzá. Addig várjunk? És ha utána sem mond semmit? Akkor egy csomó nap elment feleslegesen.

– Van más ötleted? Nekem nem jut más az eszembe – töprengett Marci. – Esetleg… ha több öreggel tudnánk beszélni. Talán valamelyikük többre emlékszik vagy többet elárul.

– Ez jól hangzik, csak hol találunk még öregeket? Neked van dédimamád vagy dédipapád?

– Sajnos nincs, már nem élnek – rázta meg a fejét Marci.

Ebben a pillanatban Panna apukája jelent meg a kertben.

– Panna, gyere, indulunk a régiségvásárba. Keresünk valami kis meglepetést anyának, hátha attól gyorsabban gyógyul – szólt.

Régiségvásár? A két gyerek összenézett. Ugyanarra gondoltak. Épp erre van most szükségük!

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 2. rész

A fürdés és a fogmosás után Panna még beszélt telefonon az apukájával. Könnyes szemmel tette le. Az anyukája kicsit jobban van, de még szükség van további vizsgálatokra, és az is lehetséges, hogy egy ideig a kórházban kell maradnia. Marci édesanyja megölelte Pannát, majd mielőtt a kislányon úrrá lett volna az elkeseredettség, lekapott egy mesekönyvet a polcról. Következhetett a nap fénypontja minden fakóföldi gyerek számára: a meseolvasás és a könyv lapjain megbújó színes képek.

Anya egy karácsonyi történetnél nyitotta ki a kötetet. A gyerekek csillogó szemmel hallgatták a szeretetről szóló mesét, s kíváncsian pislogtak a lapokra, ahol soha nem látott, színes világ tárult fel. Az egyik oldalon hatalmas illusztráció vonzotta magára tekintetüket: egy feldíszített karácsonyfa. Panna és Marci felkiáltottak meglepetésükben. A fenyő zöld volt, a díszek pirosak, kékek, sárgák, a fa csúcsát pedig egy csodálatos, aranyszínű csillag takarta. Mindketten úgy érezték, még soha nem láttak ilyen szépet. Sokáig nézegették, és arról ábrándoztak, bárcsak ilyen szép karácsonyfa állhatna az ő otthonukban is a közelgő ünnepen. Habár anya folytatta a felolvasást, Marci és Panna gondolatai minduntalan elkalandoztak a meséről.

– Nálunk miért nem lehetnek színes díszek a fán? – kérdezte Marci, bár tudta a választ: Fakóföldön csak a mesekönyvekben látni ilyen csodálatos színeket, a valóságban minden szürke. Még a gyerekek arca és haja is. Legfeljebb fehér és fekete fordulhat még elő.

– De jó lenne egy ilyen szép, zöld fenyő! – sóhajtott Panna.

A gyerekek lefekvés után sem tudták kiverni fejükből a karácsonyfa képét. Feküdtek az ágyban, forgolódtak, ábrándoztak.

– Legalább egy aranyszínű csillagot találnánk valahol – suttogta a sötétben Panna. – Úgy örülnék neki. Nekem az tetszett a legjobban.

– Nekem is – helyeselt Marci. – Vajon honnan lehetne szerezni?

Olvass tovább →