Élt egyszer egy szegény ember a fiával. Folyton dolgoztak, mégsem jutottak egyről a kettőre. Kicsiny házban laktak, és meg kellett becsülniük minden falatot. Egy napon így szólt az apa a fiúhoz:

–       Tőlem már nem tanulhatsz többet. Indulj el a nagyvilágba, sajátíts el egy mesterséget, hogy tisztességesen eltarthasd a majdani családodat.

A legény megpakolta a tarisznyáját kenyérrel, szalonnával, paprikával, és útnak eredt.

Ment, mendegélt, míg egy sűrű erdőhöz nem ért. Az országút ugyan megkerülte a rengeteget, de a fiú úgy döntött, toronyiránt lecsapja a nagy kanyart. Bátran a fák közé vetette magát, és halkan dudorászva bicskájával utat vágott magának a buja növényzetben.

A hatalmas erdőnek azonban csak nem akart vége szakadni. Már napok óta bolyongott, elfogyott az élelme, kénytelen volt apró állatokat elejteni és megsütni, hogy ne haljon éhen.

–     Soha nem jutok ki már innen? – morgott egy hét elteltével.

Ekkor egy dolmányos varjú röppent hozzá, és világos, tágas tisztásra vezette. A tisztás közepén takaros faház állt. A fiú bekopogott.

–     Ki zavarja meg magányomat? – hallatszott egy bosszús hang belülről.

Kattant a zár, nyílt az ajtó. Vénséges vén anyó nézett szembe a fiúval.

–     Jó napot, öreganyám! Útba tudna igazítani egy szegény vándort? Már egy hete tévelygek ebben az erdőben, sehogy sem sikerül megtalálnom a kivezető utat.

–     Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Aztán miből gondolod, hogy csak úgy elárulom, merre kell menned?

–     Reménykedem öreganyám jó szándékában.

Az anyó jóízűen felnevetett.

–     Ilyet sem mondtak nekem az utóbbi ezerötszáz évben. Amiért így felderítettél, adok neked egy lehetőséget. Hasogasd fel nekem a tűzifát, és ha kész vagy, útba igazítalak. A ház mögött találod a farakást és a baltát. Nehéz munka ez már egy magamfajtának.

A legény hátrament, és nekilátott a favágásnak. De akármilyen szorgalmasan dolgozott, a farakás csak nem akart elfogyni. Mintha mindig újabb és újabb rönkök kerültek volna oda. Teltek a napok, végül a fiú kifakadt.

–     Öreganyám, milyen varázslat építi állandóan újra ezt a farakást?

–     Haha, hamarabb rájöttél a turpisságra, mint más vándorok. Volt, akinek egy teljes esztendő kellett, mire észrevette, hogy soha nem tűnik el a fa. Hosszúak a telek, szükségem van a tüzelőre.

–     Mit gondolt, meddig vágom itt a fát?

–     Csak amíg észre nem veszed a varázst. A mai napon még folytasd a munkát, holnap reggel mehetsz tovább.

A fiú gyanakodott ugyan, hogy az anyó tartja-e a szavát, de ismét kezébe vette a baltát. Másnap reggel frissen mosott és vasalt öltözék várta.

–     A dolmányos varjú kivezet az erdőből – ígérte az öregasszony. – Menj egyenesen a fővárosba, a királyi palotába, ahol a próbatételt kiálló vitéznek busás jutalom üti a markát.

–     Csak valami tisztességes mesterséget szeretnék kitanulni, nem vágyom az úri népség közé.

–     Hallgass rám, fiam, és megcsinálhatod a szerencsédet.

A fiú megköszönte a tanácsot, és a varjú vezetésével útnak indult. Meglepően hamar az erdő szélére értek, megint az országúton találta magát.

–     Ha a segítségemre van szükséged, füttyents hármat – mondta a varjú búcsúzóul.

A legény megköszönte, és a főváros felé vette az irányt. Ott aztán nagy nyüzsgés fogadta, nem győzte bámulni a forgatagot. Sokat nézelődött, forgolódott, melyik mesterhez kopogtasson be, milyen szakmát válasszon. Végül a királyi palota elé ért. Annak a bástyájára éppen kiállt egy kisdobos.

–     Közhírré tétetik! Aki visszaszerzi a király koronáját, hatalmas jutalomban részesül! A jelentkezőket a lovagteremben várják.

A díszes kapunál sok vitéz, uraság és mindenféle szerencsevadász tolongott. A legény nem akart bemenni, úgy érezte, nem illik ő oda, de a tömeg végül besodorta.