A liliom 1. rész

Erdővári Manó apró háza tornácán ücsörgött, kedvenc könyvét olvasta, és limonádét kortyolt. Remélte, hogy az izgalmas történet eltereli a figyelmét a délutáni rekkenő hőségről, de hiába. Szellő sem mozdult, levél sem rezdült, a madarak sem énekeltek az erdőben, csak a nap ontotta melegét. Manó letörölte az izzadságcseppeket homlokáról, becsukta a könyvet, és kezével legyezte magát.

–     Jólesne egy fagylalt – jegyezte meg fennhangon.

Az órájára pillantott. Medvemama cukrászdája még nyitva, ott isteni citromfagyit kapni.

Feltette széles karimájú szalmakalapját, és útnak eredt. Gondosan elkerülte a napos tisztásokat, mindvégig a fák árnyékában haladt, ahol sokkal elviselhetőbbnek tűnt a kánikula.

Amikor barátja, Esthajnalék házának közelébe ért, megtorpant.

–     Talán szívesen fagyizna velem – vélekedett.

A házikó felé kanyarodott. A kislányt az udvaron találta, a tűző napon, a virágok mellett térdelt, és gondterhelten vizsgált valamit. Manó hangosan köhintett, hogy meg ne ijessze érkezésével.

–     De jó, hogy jöttél! – üdvözölte Esthajnal.

–     Szeretnélek meghívni fagyira.

–     Szívesen mennék, de sajnos a liliomom nagyon rosszul van. Délelőtt még teljes pompájában ragyogott, most viszont kókadozik.

Olvass tovább →

A király koronája 2. rész

A lovagteremben vörös bársonnyal bevont trónszéken ült a király.

–     Kedves alattvalók, külhoni országok vitézei és mindenki! A minap a kertben sétáltam, és felséges fejemről elragadták a koronát. Nem láttam, ki volt az, de őrszemeim jelentették, hogy a fekete sárkány száguldott el pompás birtokom felett. A koronát feltehetően fellegvárába vitte. Aki felséges fejfedőmet visszaszerzi, tíz zsák aranyat kap!

A szegény legény csodálkozva figyelte, hogy a király szavai után a vitézek, lovagok, szerencsevadászok kifelé oldalogtak a teremből. Mielőtt egyedül maradt, az egyik még odaszólt neki.

–     Menekülj, öcskös, ha kedves az életed. A fekete sárkánnyal nem jó ujjat húzni.

A fiú még soha nem hallott a fekete sárkányról, de nem akart hős lenni. Megfordult, hogy távozzon, ám ekkor meghallotta a király hangját.

–     Ne menj el te is, kérlek! Senki nem vállalja, hogy visszahozza a koronámat! Ha te megteszed, a tíz zsák aranyat megduplázom!

A fiú az uralkodóra pillantott.

–     Nem vagyok vitéz, felséges királyom, csak egy vándor!

–     Derék legénynek nézel ki. Könyörgök, hozd vissza a koronámat, hiszen anélkül nem sokáig maradhatok a trónomon. Cserébe teljesítem minden kívánságod.

A legény eltöprengett, eszébe jutottak az öregasszony szavai, hogy megcsinálhatja a szerencséjét.

Olvass tovább →

A király koronája 1. rész

Élt egyszer egy szegény ember a fiával. Folyton dolgoztak, mégsem jutottak egyről a kettőre. Kicsiny házban laktak, és meg kellett becsülniük minden falatot. Egy napon így szólt az apa a fiúhoz:

–       Tőlem már nem tanulhatsz többet. Indulj el a nagyvilágba, sajátíts el egy mesterséget, hogy tisztességesen eltarthasd a majdani családodat.

A legény megpakolta a tarisznyáját kenyérrel, szalonnával, paprikával, és útnak eredt.

Ment, mendegélt, míg egy sűrű erdőhöz nem ért. Az országút ugyan megkerülte a rengeteget, de a fiú úgy döntött, toronyiránt lecsapja a nagy kanyart. Bátran a fák közé vetette magát, és halkan dudorászva bicskájával utat vágott magának a buja növényzetben.

A hatalmas erdőnek azonban csak nem akart vége szakadni. Már napok óta bolyongott, elfogyott az élelme, kénytelen volt apró állatokat elejteni és megsütni, hogy ne haljon éhen.

–     Soha nem jutok ki már innen? – morgott egy hét elteltével.

Ekkor egy dolmányos varjú röppent hozzá, és világos, tágas tisztásra vezette. A tisztás közepén takaros faház állt. A fiú bekopogott.

–     Ki zavarja meg magányomat? – hallatszott egy bosszús hang belülről.

Kattant a zár, nyílt az ajtó. Vénséges vén anyó nézett szembe a fiúval.

–     Jó napot, öreganyám! Útba tudna igazítani egy szegény vándort? Már egy hete tévelygek ebben az erdőben, sehogy sem sikerül megtalálnom a kivezető utat.

–     Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Aztán miből gondolod, hogy csak úgy elárulom, merre kell menned?

–     Reménykedem öreganyám jó szándékában.

Az anyó jóízűen felnevetett.

Olvass tovább →

Nádasi Krisztina: A tengelic

A burkus király birodalmán innen, a talján hercegségtől s északra, volt egyszer egy különleges ország, magas bércek közé zárva, oly magasak közé, hogy oda emberfia be nem juthatott, még sárkányháton sem.

A völgyben gyümölcsfák nőttek – színpompás virágot hozó meggyek, kajszik, szilvák, imhol egy dió s mandula. A fák boldog békességben nőttek, egymással megállapodva, melyikük hol nő, éspedig mekkorára. Köztük csermelyek kanyarogtak, s akadt egy tó is, épp ennek a szélén nőtt a legbokrétásabb virágzatú, patyolatfehéren tavaszt váró cseresznyefa, s ennek tetejében élt a mézik királya teljes udvartartásával és negyvenkilenc gyermekével. Boldogan és vidáman éltek, a fiatalok naphosszat játszottak – a királyi gyermekek a nem előkelő származású mézikkel is szóba álltak –, az állatokkal pedig különösen jó viszonyt ápoltak, felettébb a mókusokkal, a felnőttek meg pipáztak s adomákat meséltek egymásnak. #leírás róluk?

– Volt ám egyszer egy szörnyeteg, aki bejutott valaha az országunkba – mesélte épp egy öreg mézi, aranysárga, hosszú szakállú. – Megjelent az égen teljes családjával, átszakították a felhőket, és pont ott a túlparton csaptak le, ni – s pipájával mutatott előre.

A legnagyobb királyfi épp ott lábatlankodott mellette.

– Mindig is tudni akartam, mi van a tó túloldalán – mondta.

– Hjaj, fiam – válaszolta az öreg, s ebben minden benne volt. Magócs – mert így hívták az ifjú királyfit – betéve tudta a leckét: hogy az ő szárnyaik túl gyengék és vékonyak, a tavon nem kelhetnek át, mert túl széles, s ahhoz meg túl nagy, hogy egy élet alatt körbekerüljék, hiába élnek a mézik 153 évig.

Magócsnak a veteményese gondozása jelentette a legnagyobb örömet

Magócs szomorkodva bandukolt tovább. A cseresznyefa egyik eldugott ágabogában nevelt kertecskéjéhez ment, a veteményes gondozása jelentette neki a legnagyobb örömet. Az ágról lelógó gömbházikójában a magok közt válogatott, amikor apjaura betoppant hozzá.

– Jaj, fiam, Magócs, hát megint itt magányodban tengődsz. Feleséget kellene már találnod s átvenned tőlem a kormányzás feladatát – sóhajtott.

Magócs szomorúan felelte ugyanazt, amit mindig:

– Egyik kisasszony bolondosabb, mint a másik, egyikük sem királynénak való. Tegye meg apám királyfinak Bojtor öcsémet, ő a semmittevéshez is jobban ért!

Ezzel a királynak is egyet kellett értenie. Földjük mindent megadott nekik, dolgoznia senkinek sem kellett, még ő maga sem értette fiát, miért bajlódik a veteményessel, amikor a mézi, ha éhes, csupán odaszáll egy fához, s lakmározik terméséből. Ott is hagyta fiát. Magócs meg gondolkodott magában. Milyen szörnyetegek érkezhettek a túlpartra? Honnan? Hogyan keltek át a mondabeli hegygerincen?

Olvass tovább →

Mielőtt az új esztendőbe lépünk…

Megint elszaladt egy esztendő, odakint durrognak a tűzijátékok, én pedig ismét összegzést írok a mögöttünk hagyott tizenkét hónapról. 🙂 Idén – a korábbiakhoz képest – sok klasszikus, valamint néhány modern olvasmányt ajánlottam Nektek és főleg a tíz év körüli korosztálynak. Olvashattatok – két részletben – mesét a pók csodálatosan kidolgozott, majd szétrombolt hálójáról, s az adventi történetünk sem maradt el: ebben az évben egy iskolát váltó kislány volt a főszereplő.

Huszonhárom új bejegyzés került az Olvass mesét! blogra 2023-ban – ez a huszonnegyedik írás. 🙂 Zöme könyv- és olvasmányajánló, és összesen hét posztban jelent meg mese, illetve meserészlet.

Szépen fogyott a 2021-ben napvilágot látott, A kíváncsi kiscica kalandjai című kötetem – a példányok háromnegyede már gazdára talált, így aki még szeretne belőle, annak jövőre mindenképpen érdemes lesz megrendelnie, nehogy hoppon maradjon. 🙂

S hogy melyek voltak 2023-ban a kedvenc könyveink? Némi fejtörést okozott a toplista összeállítása, de végül sikerült.

Olvass tovább →

Adventi üzenetek 5. rész

Egyik osztálytársa – az alacsony, barna hajú Vásári Gréta – állt előtte. Nem tűnt veszedelmesnek, de Betti elkerekedett szemmel nézett rá, és rémülten találgatta, mit akarhat tőle. Eddig sosem beszéltek egymással.

– Nincs kedved beszállni a játékunkba? Ország-városozunk fejben. Hárman szoktunk játszani, de Minerva beteg, és ketten nem olyan izgalmas.

Betti elpirult, aztán elsápadt, végül dadogva szólalt meg.

– Én… izé… szívesen… csak a könyvtár…

– Könyvtárba kell menned?

Betti tétovázott egy pillanatig. Mi történik, ha most nem megy le, hanem a lányokkal játszik? Semmi. Majd megy a következő szünetben. A könyvek megvárják. Ildikó néni is.

– Tulajdonképpen nem muszáj – bökte ki.

– Akkor játszol velünk?

– Igen, szívesen.

– Szuper! – lelkesedett Gréta. – Mindig olyan gyorsan elrobogsz, ha kicsengetnek, az előző szünetben sem értelek utol. Most sikerült, de tartottam attól, hogy nemet mondasz.

Betti hamar beletanult a játékba, és remekül érezte magát Grétáékkal. A következő órán már azért várta a szünetet, hogy újra a lányokkal lehessen.

A könyvtárba csak az utolsó óra után kopogott be, bízva abban, hogy Ildikó néni talán még bent lesz. Szerencséje volt.

Olvass tovább →

Adventi üzenetek 4. rész

A következő hét közepén nyilvánította gyógyultnak a gyermekorvos; már csak öt napot kellett iskolába mennie ebben az évben.

Betti szokatlan módon alig várta, hogy másnap reggel indulhasson. Mielőbb meg akarta lepni a könyvtárosnőt az üzenetével. Azóta többször átírta köszönetét; a fogalmazással elégedett volt, de mindig szebb betűkkel akarta papírra vetni, mint ahogyan legutóbb sikerült. Végül már igazi gyöngybetűk sorakoztak a lapon, és a mindannyiszor átrajzolt angyalka is egyre csinosabb lett.

A könyvtárban a vidám karácsonyi dekorációt fahéjillat lengte be, amikor az első szünetben belépett. Az íróasztal sarkán ezúttal csak két manó lógatta a lábát, a harmadik az ablakpárkányon ült. Úgy tűnik, Ildikó néni ide-oda rakosgatja őket.

– Visszatért a legszorgosabb olvasóm – üdvözölte a könyvtárosnő kedvesen.

Betti visszaadta a kikölcsönzött köteteket, természetesen mindet kiolvasta betegsége idején. Sokat gondolkodott azon, hogy az üzenetet e könyvek egyikébe csúsztassa-e, de attól tartott, véletlenül valaki más találja meg. Nem mintha abból bármi baj származna, hiszen még az sem derülne ki, ki csempészte oda, Betti ugyanis nem írta rá nevét a papírra. De mindenképpen azt szerette volna, hogy a címzett kezébe kerüljön az köszönete.

Ildikó néni visszavette a könyveket, majd suttogva szólalt meg.

– Képzeld, mi történt velem a múlt héten, amíg beteg voltál. Kaptam egy nagyon kedves üzenetet, és azóta sem tudom, kitől. Itt várt az asztalomon egyik reggel. Nem is értem, hogyan kerülhetett ide, hiszen a könyvtár zárva volt, nem járhatott itt senki éjszaka.

Olvass tovább →

Adventi üzenetek 3. rész

Betti bólintott. Ha hazaérnek, majd megcsinálja a cetlit, nem kerül sok időbe. Kivágja a papírt, ráírja a szöveget, esetleg rajzol mellé valami egyszerű ünnepi motívumot. Így mindkét program belefér a délutánjába.

Az órák azonban szinte észrevétlenül elrepültek a csillogó-villogó forgatagban. A ragyogó fények díszbe öltöztették a csupasz fákat és a szürke lámpaoszlopokat. A főtéren hatalmas, pompás karácsonyfa terpeszkedett, a körülötte elhelyezett hangszórókból lágy ünnepi muzsika szólt, finoman körülfolyva a sokaságot. Kézművesek kínálgatták szebbnél szebb portékáikat, a levegőben hol kürtőskalács, hol kenyérlángos illata úszott.

Betti megcsodálta a levegőbe függesztett, ledes angyalkákat, az életnagyságú betlehemet és a százéves épületek izzósorral kiemelt szépségét. Tetszettek neki az egyik pulton kipakolt színes, hagyományőrző mézeskalácsok, és hosszan elácsorgott egy antikvárium standja előtt, ahol régi kötetek várakoztak új gazdájukra. Kiválasztott egy csíkos könyvet, Janikovszky Éva Szalmalángját, és a zsebpénzéből megvásárolta magának. A szappanosnál finom gyümölcsillatút kért, majd jóízűen elkortyolta a meleg teát, mely átmelegítette testét-lelkét.

Most először Betti szépnek látta a várost, és jól érezte magát itt. Az otthoni adventi kirakodóvásár és ünnepi hangulat sokkal szerényebb volt, miként a település is. Otthon… Még mindig így gondolt szülővárosára, ahol élete első tíz esztendejét töltötte, pedig már hónapok óta itt lakott. Talán egyszer ezt is otthonának tekinti majd? Ez egyelőre elképzelhetetlennek tűnt számára.

Gyorsan elhessegette magától a keserédes nosztalgiát, és engedte, hogy a varázslatos adventi légkör beszippantsa.

Olvass tovább →

Adventi üzenetek 2. rész

– Még nem döntöttem el, melyik legyen. A következő szünetben visszajövök.

Ez utóbbit mondania sem kellett volna, Ildikó néni számíthatott rá, hiszen csaknem az összes tízpercet a könyvtárban töltötte az utóbbi hetekben.

Soha ilyen hosszúnak és unalmasnak nem érzékelt tanórát, mint most, pedig nem is matek volt. Ahogy kicsengettek, levágtatott a könyvtárba. Visszatért a téli mesekönyves polchoz, de hiába keresgélt, nem látta azt a kötetet, amelyik alatt a cetli hevert. Több könyvet is kihúzott, de hiába. Talán nem jól emlékszik, nem az volt a címe. Kissé csüggedten vette tudomásul, hogy nincs meg a különös felirat.

– Biztosan nem nekem szánták – motyogta Betti.

– Tessék? – kérdezte Ildikó néni, aki még mindig a helyiség dekorálásával foglalatoskodott.

– Izé, nem emlékszem, melyik könyvet nézegettem korábban.

– Segítsek?

– Nem szükséges, köszönöm.

Betti megvonta a vállát, és ismét belevetette magát a következő olvasmány kiválasztásába. Több könyvbe belelapozott, végül egy kék borítójú, hóeséses varázslatot ígérő meseregény mellett tette le a voksát.

Helyet foglalt az ablak melletti széken, és pillanatok alatt belefeledkezett a mese világába, még Ildikó néni matatása sem vonta el a figyelmét.

A következő szünetben – követve szokását – visszament a könyvtárba, hogy folytassa a történetet. Ildikó néni időközben kirakta az összes karácsonyi díszt, éppen az üres dobozt süllyesztette el az egyik zárt szekrénybe. Az egyébként is zsúfolt szoba könyvekkel díszített karácsonyfához hasonlított, Bettinek legalábbis ez jutott róla eszébe.

Nem bánta. A könyveket és a karácsonyt egyaránt szerette, a kettő együtt csak még jobb lehet.

Visszahuppant a helyére, kinyitotta a negyvenöt perce letett regényt, és folytatta az olvasást. Amikor az oldal aljára ért, és lapozott, az ölébe hullott egy papírdarab.

Olvass tovább →

Adventi üzenetek 1. rész

Betti türelmetlenül számolta a kicsengetésig hátralévő perceket. Szerencsére a tanterem falán terpeszkedő falióra megbízhatóan mutatta a pontos időt. Még tíz perc. Még kilenc. Nyolc.

Betti felsóhajtott. Nagyon lassan telik az idő matematikaórán. A többin is, de valahogy matekon különösen. Öt perc. Soha nem lesz már szünet. Négy. Rátérhetnénk már arra, mi lesz a házi feladat. Még kettő. Legyen már szünet!

Végre belerikácsolt a tanórai csendbe a csengő kellemetlen, rekedtes hangja. Ha Betti lett volna az igazgató, biztosan valami fülbemászó, vidám dallamot játszott volna be az iskolarádió rendszerén keresztül – de Betti diák volt. Nem is régóta járt ebbe a suliba, szeptemberben íratták be a szülei, miután másik településre költöztek apu munkája miatt.

Betti gyorsan elrakta a holmiját, majd a többiekkel együtt kivágtatott a folyosóra. Azonban nem csapódott egyik nevetgélő, játszó csoporthoz sem. Tovább robogott, a folyosó végén balra fordult, levágtatott a lépcsőn a földszintre, majd benyitott egy Könyvtár feliratú ajtón.

Mintha másik univerzumba lépett volna. Maga mögött hagyta a zajos épületet, nyugodt, békés oázisba érkezett. Ildikó néni rámosolygott.

– Itt a könyved – nyújtotta át neki az előző szünet végén otthagyott kötetet.

Olvass tovább →