Erdővári Manó apró háza tornácán ücsörgött, kedvenc könyvét olvasta, és limonádét kortyolt. Remélte, hogy az izgalmas történet eltereli a figyelmét a délutáni rekkenő hőségről, de hiába. Szellő sem mozdult, levél sem rezdült, a madarak sem énekeltek az erdőben, csak a nap ontotta melegét. Manó letörölte az izzadságcseppeket homlokáról, becsukta a könyvet, és kezével legyezte magát.
– Jólesne egy fagylalt – jegyezte meg fennhangon.
Az órájára pillantott. Medvemama cukrászdája még nyitva, ott isteni citromfagyit kapni.
Feltette széles karimájú szalmakalapját, és útnak eredt. Gondosan elkerülte a napos tisztásokat, mindvégig a fák árnyékában haladt, ahol sokkal elviselhetőbbnek tűnt a kánikula.
Amikor barátja, Esthajnalék házának közelébe ért, megtorpant.
– Talán szívesen fagyizna velem – vélekedett.
A házikó felé kanyarodott. A kislányt az udvaron találta, a tűző napon, a virágok mellett térdelt, és gondterhelten vizsgált valamit. Manó hangosan köhintett, hogy meg ne ijessze érkezésével.
– De jó, hogy jöttél! – üdvözölte Esthajnal.
– Szeretnélek meghívni fagyira.
– Szívesen mennék, de sajnos a liliomom nagyon rosszul van. Délelőtt még teljes pompájában ragyogott, most viszont kókadozik.
– Kapott elég vizet? Ebben a hőségben a növények is jobban megszomjaznak.
– Reggel öntöztem, nézd, még nedves a földje.
Manó lehajolt, jobban szemügyre vette a hervadozó fehér szépséget.
– A vízipocok szereti megdézsmálni a liliomot. Ezen ugyan nem látom a nyomait, de nem lehetetlen, hogy itt járt.
– Nem tudtam, hogy él vízipocok az erdőben.
– Nem itt, hanem a tóparton. Gyere, látogassuk meg, de előbb tegyél fel sapkát a fejedre, nehogy napszúrást kapj!
Esthajnal beszaladt a horgolt kalapjáért, sőt a kulacsát is megtöltötte friss vízzel.
A tó az erdő melletti ligetes területen volt. Az őzek, szarvasok, vaddisznók gyakran jártak oda inni, a kisebb erdőlakók viszont a tiszta vizű patakokat részesítették előnyben. Manó és Esthajnal is ritkán tévedt erre.
Ahogy kiértek az árnyas fák közül, rájuk omlott a forróság. A kulacsból hamar elfogyott a víz, s bár nem volt messze a tópart, nagyon távolinak érezték, miközben a tűző napon gyalogoltak. A vízpartra érve finom szellő legyintette meg őket. Manó megkönnyebbülve felsóhajtott, és Esthajnallal egy jókora szomorúfűz ágai alá húzódott. A kislány kibújt szandáljából, és térdig bemerészkedett a tóba.
– Olyan hűs! Te nem jössz be?
– Nem tudok úszni – vallotta be Manó.
– Nem is kell, hiszen itt nem mély a víz!
– A manók nem szoktak strandolni.
– Legyél te az első! – biztatta Esthajnal. – Legalább a lábfejedet dugd bele, nagyon jól fog esni.
Manó még habozott.
– Bízz bennem, jó lesz! – bátorította a kislány.
Manó óvatosan lehúzta a cipőjét, zokniját, feltűrte a nadrágját, és belelépett a tóba. A víz hűvössége végigcikázott a lábán. Beljebb gázolt, és a kezét is belemártotta, majd az arcát is megmosta. A víz kellemesen hűtötte bőrét.
– Ez tényleg csodás – állapította meg.
Esthajnal nevetve bólogatott, és játékosan lefröcskölte. A cseppek Manó ruháján landoltak, de nem bánta, a hőségben pillanatok alatt megszárad.
A fürdőzés után a vízipocok keresésére indultak. Egy barátságos varangy igazította útba őket. A pocok a parton üldögélt, közvetlenül az ürege bejárata mellett, és szárítkozott. Nemrég jöhetett ki a vízből.
A második rész holnaptól olvasható a blogon.