Erdővári Manó apró háza tornácán ücsörgött, kedvenc könyvét olvasta, és limonádét kortyolt. Remélte, hogy az izgalmas történet eltereli a figyelmét a délutáni rekkenő hőségről, de hiába. Szellő sem mozdult, levél sem rezdült, a madarak sem énekeltek az erdőben, csak a nap ontotta melegét. Manó letörölte az izzadságcseppeket homlokáról, becsukta a könyvet, és kezével legyezte magát.
– Jólesne egy fagylalt – jegyezte meg fennhangon.
Az órájára pillantott. Medvemama cukrászdája még nyitva, ott isteni citromfagyit kapni.
Feltette széles karimájú szalmakalapját, és útnak eredt. Gondosan elkerülte a napos tisztásokat, mindvégig a fák árnyékában haladt, ahol sokkal elviselhetőbbnek tűnt a kánikula.
Amikor barátja, Esthajnalék házának közelébe ért, megtorpant.
– Talán szívesen fagyizna velem – vélekedett.
A házikó felé kanyarodott. A kislányt az udvaron találta, a tűző napon, a virágok mellett térdelt, és gondterhelten vizsgált valamit. Manó hangosan köhintett, hogy meg ne ijessze érkezésével.
– De jó, hogy jöttél! – üdvözölte Esthajnal.
– Szeretnélek meghívni fagyira.
– Szívesen mennék, de sajnos a liliomom nagyon rosszul van. Délelőtt még teljes pompájában ragyogott, most viszont kókadozik.