A csodálatos pókháló 2. rész

A pók nagy lendülettel leereszkedett a fáról, és a galagonyabokrokhoz futott, hogy lássa, megmenekült-e különleges szabásmintájú hálójából valamennyi. Sírdogálva állapította meg, hogy szinte nyoma sem maradt.

–       Mi a baj? – repült mellé a feketerigó.

A pók szipogva felnézett.

–       A medve tönkretette a csodás hálómat.

–       Biztosan nem szándékosan tette – mentegette a kismadár.

–       Nem, véletlenül belegyalogolt. De még csak nem is bánta! Annyit mondott, hogy sajnálja, és elment. Egyáltalán nem érdekelte! Felháborító, hogy a nagy állatok azt csinálnak a kicsikkel, amit akarnak!

–       Eddig nem ilyennek ismertem a medvét – töprengett fennhangon a rigó.

–       Tévedtél – jelentette ki a pók határozottan.

–       Nem tudod újra szőni?

–       Nagy munka volt először is. Aztán majd ismét belegyalogol valaki, és odalesz az egész.

Másnap reggel a pók jobb kedvvel ébredt. Körbejárta a galagonyabokrokat, felmászott rájuk, aztán egyszerű, kicsi háló szövésébe fogott.

Olvass tovább →

A csodálatos pókháló 1. rész

A pók szorgalmasan dolgozott ezen a napsütéses őszi délelőttön. Hatalmas hálót szőtt két szomszédos galagonyabokor közé. Időnként megállt, gondosan megszemlélte, hol tart, majd folytatta a munkáját.

–       Ez igen! – dicsérte a feketerigó. – Micsoda háló lesz ez, barátom!

A pók elégedetten bólintott.

–       Új szövésminta alapján készítem, a nagynénémtől tanultam.

–       Nincs még egy ilyen az erdőben – biztatta a madárka. – Csodájára jár majd mindenki!

A pók elmosolyodott a kedves szavak hallatán, majd újra belevetette magát a munkába. Újabb és újabb szálakat húzott ki, tovább formálva az egyre nagyobb és díszesebb alkotást.

Mire a nap delelőre ért, az új, csodálatos pókháló elkészült. A pók egy közeli faágról vizsgálgatta művét, nem talált benne kivetnivalót.

–       Gyönyörű darab – lelkendezett egy arra járó nyuszi.

–       Álomszép, ahogy a napfény megcsillan rajta – tódította a varangy.

A pók boldogan zsebelte be az elismerő szavakat. Aztán úgy döntött, lepihen kicsit az egyik galagonyabokor árnyékos rejtekében, hiszen kimerítő délelőtt állt mögötte. A kellemes kora őszi melegben hamar el is szundított.

Döngő léptekre, aztán nagy morgásra riadt fel. Ijedten szaladt elő a bokor mélyéről. Elszörnyedt a látványtól. Egy fiatal medve állt pontosan ott, ahol az imént még a hálója feszült, és mancsával pofáját tapogatta.

Olvass tovább →

Vidám erdei kiruccanás

Ha szeretitek az állatmeséket, mindenképpen érdemes egyszer kézbe venni Tony Wolf Az erdő meséi című kötetét. Mi nemrég kölcsönöztük ki a könyvtárból. 🙂 Többféle kiadásban megjelent az esztendők során Mesél az erdő az állatokról címmel is…

Az első dolog, ami feltűnt, hogy mennyire hangsúlyosak az illusztrációk. Kisebb és egész oldalt betöltő, nagyon szép képek díszítik a könyvet. A borítón Tony Wolf neve szerepel, ő rajzolta ezeket az elbűvölő ábrákat. A meséket azonban nem ő írta, hanem Peter Holeinone – ezt az információt azonban már csak belül, egészen hátul találtam meg.

Nagy munkában a kedves erdőlakók a könyv borítóján

A kötet szereplői az erdőlakó állatok; egyik kedvesebb, mint a másik (kivéve a varjút, de őt is megkedveltük olyannak, amilyen). 🙂 Mindegyikük más, igazi kis egyéniségek bukkannak elénk a lapokról. Tavasztól télig – tehát körülbelül egy éven át – nyerünk betekintést az életükbe, járunk tavaszköszöntő bulin, esküvőn, nézünk hullócsillagot, hűsölünk medencében, nevelünk kukoricát, készítünk gyümölcslevet…

Olvass tovább →

Ha nem a féreg szorul fába…

A jó cím már fél siker – mondják, s bizony lehet ebben valami, mert Palásthy Ágnes kötetét a címe alapján választotta ki a fiam a könyvtárban. Amikor levette a polcról, megkérdezte, mi ez, én pedig felolvastam: A fába szorult borz. Kuncogás fogadta a szokatlan szókapcsolatot, mert fába szorult féregről már hallottunk, de fába szorult borzról még soha… Az alcím szerint a könyv újabb meséket tartalmaz az erdei tisztásról, a borítón pedig mókás állatok láthatók, sőt belül is ők köszönnek ránk. A fiam rögtön jelezte is szándékát: „Vigyük!”

A fába szorult borz
Vidám hangulat, szeretetteljes légkör  jellemzi a kötetet

A kötet nem okozott csalódást, kedves történeteket kaptunk, amelyeknek hősei erdei állatok – akik viszont nagyon emberi módon viselkednek, hol inkább az állatokra jellemző, hol pedig emberi környezetben előforduló szituációkban. A nyuszi nem fér a testvéreitől otthonukban – ez átlagos emberi lakásban nehezen elképzelhető. Az már viszont nagyon is, hogy a kishúg kölcsön veszi a játékbabát, a nővérnek pedig ez nem tetszik. Az állati létből kiinduló történetek is – például a víz elönti a vakond odúját – emberi csavart kapnak: a vakond a díjait próbálja menteni, és nagyon szomorú, amikor nem sikerül.

Olvass tovább →

A csavargó nyuszi

A fekete nyuszi egy kedves család udvarán élt, egy kislány volt a gazdája. A kislány lelkiismeretesen gondozta a nyusziját, finom falatokat adott neki, simogatta, és gyakran kiengedte az udvarra szaladgálni. Ilyenkor azonban mindig különösen figyelt rá, nehogy olyan helyre tévedjen a nyuszi, ahová nem szabad mennie. A kis séták után a család visszaterelte kedvencét aprócska otthonába.

Egyik nap azonban feltűnően sietve adtak enni a fekete nyuszinak. A nyuszi csodálkozott is, miért nem a kislánytól, hanem az apukájától kapta a harapnivalót. A nyúl persze nem tudhatta, mi történt odakint, a nagy házban. A kislány megbetegedett, kórházba került, és az apukája hozzá igyekezett látogatóba, csak előbb még enni adott a nyuszinak, ne szenvedjen a kedves kis állat semmiben hiányt, míg a gazdája lábadozik. A rohanásban azonban az apuka nem zárta vissza rendesen az ajtót a nyuszira, s nem is ellenőrizte, ahogy máskor szokta. Sietve beült az autóba, és elhajtott.

A fekete nyuszi csak kicsit később vette észre, hogy résnyire nyitva az ajtó. Először meglepődött. Aztán kíváncsi lett. Óvatosan kidugta az orrát a résen. Majd kintebb merészkedett. Hamarosan bejárta az egész udvart, és nagyon tetszett neki, hogy most olyan helyekre is bemehet, ahová máskor nem engedik. Például a veteményesbe. Hú, micsoda finom zöldségek nőttek ott! Bizony megdézsmálta.

Olvass tovább →

Az öreg oroszlán esete 2. rész

Az öreg oroszlán éhesen és csalódottan állt tovább. Aztán eszébe jutott egy hatalmas védett terület a másik irányban. Be van kerítve, jókora területen élnek állatok az emberek felügyelete alatt. Ott biztosan adnak enni az állatoknak. Egy egész napig gyalogolt, míg odaért. A kerítés azonban útját állta. Valahol csak akad egy rés ezen az építményen, ahol besurranhatok – vélte, és elindult a kerítés mentén. Végül talált egy kis részt, ahol szakadt volt a drót, és bepréselte magát rajta. Odabent nagy, szúrós bokor állt a rés előtt. Mire beküzdötte magát, tele volt karmolásokkal és véraláfutásokkal, az ágak, tüskék, no meg a szakadt drót csúnyán megtépázta az öreg oroszlánt.

– Ha már így megdolgoztam, remélem, kapok enni – mormogta a bajsza alatt, miközben befelé indult.

Ám feltűnése hatalmas riadalmat keltett mind az állatok, mind az emberek körében. Pillanatokon belül puskás, kiabáló emberek kerültek elő, megpróbálták bekeríteni, az egyik lövés majdnem el is találta. Egyértelmű volt, hogy nem szívesen látott vendég. Az öreg oroszlán rémülten igyekezett menekülni, de csak egyetlen utat ismert – azt, amelyiken bejött. Kétségbeesetten fordult vissza, újra átküzdve magát a szúrós bokron és a szakadt dróton. Mire kijutott, tele volt sebekkel és horzsolásokkal, itt-ott vérzett is. Utolsó erejével futni kezdett a mögötte mennydörgő, fenyegető hangok elől.

Olvass tovább →

Az öreg oroszlán esete 1. rész

Az öreg oroszlán fáradtan, rosszkedvűen és éhesen érkezett vissza a vadászatról a folyópartra. Egyetlen falatot sem sikerült zsákmányolnia, túl lassúnak bizonyult – miként az utóbbi időben már többször megtörtént. Csalódott volt, miközben a gyomra is korgott. A folyóparton a víz szélére heveredett, és mohón inni kezdett. Legalább a szomját oltsa, ha már az éhét nem tudta.

Ivás után sem volt kedve felkerekedni és odébbállni, jólesett megpihenni. A vizet szemlélte csendesen, és ahogy nézegette, színes halakat vett észre a víztükör alatt. A halak lassan mozogtak, és az oroszlán arra gondolt, talán könnyebb megfogni őket, mint a gyorsan elillanó antilopot. Belemerítette mancsát a vízbe, és megpróbált megkaparintani egy-két halat. Nem kiadós étel, de a semminél mégis jobb – vélekedett. A halak lassúak, de sikamlósak voltak, minduntalan kicsúsztak az ujjai közül.

Kisvártatva érdes nevetés hallatszott. Az oroszlán zavartan kapta ki mancsát a folyóból, és a hang felé fordította fejét. Egy krokodil figyelte őt kissé távolabbról, és úgy tűnt, rajta kacag. Az öreg oroszlánnak rosszulesett, hogy kinevetik. Összeszedte magát, felállt és felmordult.

Olvass tovább →

A csodálatos pillangó

A pillangó egy napos késő tavaszi délelőttön tűnt fel az udvaron. A járda szélén pihent meg, kicsit úgy festett, mintha mindig ugrásra – akarom mondani repülésre – készen állna. Biztosan nagyon figyelt szemeivel, lesve, mikor kell gyorsan szednie a sátorfáját és menekülnie, mikor fenyegeti valami veszély, de mivel a pillangó tekintete kifürkészhetetlen volt, ezt nem állíthatom határozottan.

Az viszont tény, hogy ez a lepke hatalmas volt, nem a szokásos kis fehér pillangót kell elképzelni, hanem azoknál sokkalta nagyobbra nőtt. Szárnyain fejedelmi minta pompázott, csodálatos színkavalkáddal lepve meg a nézelődőt. Nem is láttam még ilyen szép lepkét, legfeljebb képeskönyvekben.

Az állat meglepően közel engedett magához, nem tűnt félénknek, és ez megint megdöbbentő volt, hiszen soha azelőtt nem találkoztam ilyen bátor pillangóval. A többiek – huss! – szemvillanásnyi idő alatt tovarepültek, megközelíteni sem lehetett őket. Az udvaron napozó pillangót azonban hosszan tudtam szemlélni alig karnyújtásnyi távolságból. Olyan sokáig tűrte jelenlétemet és figyelmemet, hogy én untam el hamarabb bámulni, és elmentem dolgomra.

Olvass tovább →

Az elkóborolt zsiráf

Egy szép napon Nubu, a fiatal zsiráf észrevett egy csodálatos, színes pillangót a szavannán. Megtetszett neki a lepke, követni kezdte. A pillangó szárnyalt, szárnyalt, Nubu pedig igyekezett utána. Ment utána árkon-bokron át, annyira belefeledkezett a látványba. Közben a nap delelőre ért, majd nyugatra fordult, s már egészen megközelítette a látóhatárt, tarkára festve a felhőket, amikor a lepke hirtelen eltűnt Nubu elől.

A zsiráf tanácstalanul nézelődött, forgolódott, nem találta a szépséges pillangót. S ahogy ott állt tanácstalanul, hirtelen rádöbbent, hogy teljesen megfeledkezett az időről, és mindjárt esteledik, ő pedig nagyon messzire keveredett hazulról. A lepkekergetés során megéhezett, megszomjazott, és döbbenten látta, hogy ezen a környéken egyáltalán nincsenek fák, csak bokrok. Mit fog akkor vacsorázni?

Nubu némi töprengés után úgy döntött, hogy ezúttal megteszik a bokrokon lévő levelek, ha már egyszer nincsenek errefelé fák. Igaz, mélyebben vannak, mint a falevelek, de le tud hajolni. Odalépett a legközelebbi bokorhoz, szétvetette a lábait, mintha inni készülne, és jó mélyen lehajtotta a fejét, hogy szájával elérje a bokrot. Nem volt éppen kényelmes ez a testhelyzet, de inni is így szokott, ráadásul a levelek ízlettek neki. S mivel finom volt, jól belakmározott. Amikor elfogyott erről a bokorról a harapnivaló, megpróbált felegyenesedni és továbbmenni a következőhöz, de nagyon elzsibbadt. Alig bírta felemelni a fejét és kinyújtani a lábait.

Olvass tovább →

A hetvenkedő szöcske 2. rész

A hideg vízbe való csobbanások nem tettek jót a szöcske egészségnek: csúnyán megfázott, és néhány napig – amíg meg nem gyógyult – otthon kellett maradnia. Amikor újra kimerészkedett a tópartra, nem volt ott senki. Híre ment, hogy megbetegedett, és mivel nem gyakorolt, a többi állat sem ment ki a vízhez. Nem volt kin mulatni…

A szöcske szomorúan nézte a tavat, amelyik kifogott rajta. Nagyon bánta már, hogy állandóan hetvenkedett. Magányos volt, és úgy érezte, egy fűszálat sem lenne képes átugrani. Csendesen nézegette a tájat, és közben észrevette, amit korábban sohasem: hogy milyen szép itt. Hatalmas fűzfák szegélyezték a víztükröt, amelyen csodálatos tavirózsák pompáztak. S ahogy bámészkodott, váratlan ötlete támadt. Eszébe jutott, hogyan ugorhatná át úgy a tavat, hogy ne essen bele a vízbe. Persze nem fog egyetlen ugrással sikerülni, de száraz lábbal átkelhet…

Igyekezett elhessegetni a váratlan gondolatot. Úgysincs itt senki, nem látná senki… De mit számít, látja-e valaki! Csak az a fontos, hogy ő maga megtudja, mire képes.

Olvass tovább →