A király koronája 2. rész

A lovagteremben vörös bársonnyal bevont trónszéken ült a király.

–     Kedves alattvalók, külhoni országok vitézei és mindenki! A minap a kertben sétáltam, és felséges fejemről elragadták a koronát. Nem láttam, ki volt az, de őrszemeim jelentették, hogy a fekete sárkány száguldott el pompás birtokom felett. A koronát feltehetően fellegvárába vitte. Aki felséges fejfedőmet visszaszerzi, tíz zsák aranyat kap!

A szegény legény csodálkozva figyelte, hogy a király szavai után a vitézek, lovagok, szerencsevadászok kifelé oldalogtak a teremből. Mielőtt egyedül maradt, az egyik még odaszólt neki.

–     Menekülj, öcskös, ha kedves az életed. A fekete sárkánnyal nem jó ujjat húzni.

A fiú még soha nem hallott a fekete sárkányról, de nem akart hős lenni. Megfordult, hogy távozzon, ám ekkor meghallotta a király hangját.

–     Ne menj el te is, kérlek! Senki nem vállalja, hogy visszahozza a koronámat! Ha te megteszed, a tíz zsák aranyat megduplázom!

A fiú az uralkodóra pillantott.

–     Nem vagyok vitéz, felséges királyom, csak egy vándor!

–     Derék legénynek nézel ki. Könyörgök, hozd vissza a koronámat, hiszen anélkül nem sokáig maradhatok a trónomon. Cserébe teljesítem minden kívánságod.

A legény eltöprengett, eszébe jutottak az öregasszony szavai, hogy megcsinálhatja a szerencséjét.

Olvass tovább →

A király koronája 1. rész

Élt egyszer egy szegény ember a fiával. Folyton dolgoztak, mégsem jutottak egyről a kettőre. Kicsiny házban laktak, és meg kellett becsülniük minden falatot. Egy napon így szólt az apa a fiúhoz:

–       Tőlem már nem tanulhatsz többet. Indulj el a nagyvilágba, sajátíts el egy mesterséget, hogy tisztességesen eltarthasd a majdani családodat.

A legény megpakolta a tarisznyáját kenyérrel, szalonnával, paprikával, és útnak eredt.

Ment, mendegélt, míg egy sűrű erdőhöz nem ért. Az országút ugyan megkerülte a rengeteget, de a fiú úgy döntött, toronyiránt lecsapja a nagy kanyart. Bátran a fák közé vetette magát, és halkan dudorászva bicskájával utat vágott magának a buja növényzetben.

A hatalmas erdőnek azonban csak nem akart vége szakadni. Már napok óta bolyongott, elfogyott az élelme, kénytelen volt apró állatokat elejteni és megsütni, hogy ne haljon éhen.

–     Soha nem jutok ki már innen? – morgott egy hét elteltével.

Ekkor egy dolmányos varjú röppent hozzá, és világos, tágas tisztásra vezette. A tisztás közepén takaros faház állt. A fiú bekopogott.

–     Ki zavarja meg magányomat? – hallatszott egy bosszús hang belülről.

Kattant a zár, nyílt az ajtó. Vénséges vén anyó nézett szembe a fiúval.

–     Jó napot, öreganyám! Útba tudna igazítani egy szegény vándort? Már egy hete tévelygek ebben az erdőben, sehogy sem sikerül megtalálnom a kivezető utat.

–     Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Aztán miből gondolod, hogy csak úgy elárulom, merre kell menned?

–     Reménykedem öreganyám jó szándékában.

Az anyó jóízűen felnevetett.

Olvass tovább →

Potyaszereplő a János vitézben

Mi történik, ha egy igazán jó matekos, de olvasni utáló tízévest arra kárhoztat a magyartanára, hogy olvassa végig délután az iskolai könyvtárban a János vitézt? Nos… addig írogat mindenféle számsorokat meg számtornyokat, hogy belepottyan a műbe, annak is az első soraiba. Aztán kimászik a patakból, és tökéletesen összegabalyítja a szálakat. 🙂

Szabó Borbála elengedte a fantáziáját, és elképzelte, hogyan reagálna egy huszonegyedik századi gyerek Petőfi Sándor elbeszélő költeményére, ha valóban testközelből élné meg az eseményeket. A főhős, Berti pedig nem csupán megéli, de alakítja is a történet menetét. Például rábeszéli a török és a magyar csapat vezérét, valamint a francia királyt, hogy a csatát telefonos játékon játsszák le (természetesen az ő készülékén). Aztán meggyőzi Jancsit, hogy vegye feleségül a francia királylányt. A többit nem is sorolom, olvassátok el, mekkora kalamajkát okoz még. Mindenesetre meglepő, hogy aprónak tűnő dolgok is mekkora lavinát indíthatnak el.

Mi köze az irodalomnak a matekhoz? A könyvből kiderül

A János vitéz-kód – merthogy erről a regényről van szó – egyszerre szórakoztató a gyerekeknek és a felnőtteknek. Nem feltétlenül ugyanazt találjuk viccesnek, de unatkozni garantáltan nem fogunk, bármelyik korosztályhoz is tartozzunk. A regény olvasása közben egyúttal a János vitézt is újraolvassuk. Persze nem az eredetit, hanem a potyaszereplővel megtoldott változatot. 🙂

Olvass tovább →

Nádasi Krisztina: A tengelic

A burkus király birodalmán innen, a talján hercegségtől s északra, volt egyszer egy különleges ország, magas bércek közé zárva, oly magasak közé, hogy oda emberfia be nem juthatott, még sárkányháton sem.

A völgyben gyümölcsfák nőttek – színpompás virágot hozó meggyek, kajszik, szilvák, imhol egy dió s mandula. A fák boldog békességben nőttek, egymással megállapodva, melyikük hol nő, éspedig mekkorára. Köztük csermelyek kanyarogtak, s akadt egy tó is, épp ennek a szélén nőtt a legbokrétásabb virágzatú, patyolatfehéren tavaszt váró cseresznyefa, s ennek tetejében élt a mézik királya teljes udvartartásával és negyvenkilenc gyermekével. Boldogan és vidáman éltek, a fiatalok naphosszat játszottak – a királyi gyermekek a nem előkelő származású mézikkel is szóba álltak –, az állatokkal pedig különösen jó viszonyt ápoltak, felettébb a mókusokkal, a felnőttek meg pipáztak s adomákat meséltek egymásnak. #leírás róluk?

– Volt ám egyszer egy szörnyeteg, aki bejutott valaha az országunkba – mesélte épp egy öreg mézi, aranysárga, hosszú szakállú. – Megjelent az égen teljes családjával, átszakították a felhőket, és pont ott a túlparton csaptak le, ni – s pipájával mutatott előre.

A legnagyobb királyfi épp ott lábatlankodott mellette.

– Mindig is tudni akartam, mi van a tó túloldalán – mondta.

– Hjaj, fiam – válaszolta az öreg, s ebben minden benne volt. Magócs – mert így hívták az ifjú királyfit – betéve tudta a leckét: hogy az ő szárnyaik túl gyengék és vékonyak, a tavon nem kelhetnek át, mert túl széles, s ahhoz meg túl nagy, hogy egy élet alatt körbekerüljék, hiába élnek a mézik 153 évig.

Magócsnak a veteményese gondozása jelentette a legnagyobb örömet

Magócs szomorkodva bandukolt tovább. A cseresznyefa egyik eldugott ágabogában nevelt kertecskéjéhez ment, a veteményes gondozása jelentette neki a legnagyobb örömet. Az ágról lelógó gömbházikójában a magok közt válogatott, amikor apjaura betoppant hozzá.

– Jaj, fiam, Magócs, hát megint itt magányodban tengődsz. Feleséget kellene már találnod s átvenned tőlem a kormányzás feladatát – sóhajtott.

Magócs szomorúan felelte ugyanazt, amit mindig:

– Egyik kisasszony bolondosabb, mint a másik, egyikük sem királynénak való. Tegye meg apám királyfinak Bojtor öcsémet, ő a semmittevéshez is jobban ért!

Ezzel a királynak is egyet kellett értenie. Földjük mindent megadott nekik, dolgoznia senkinek sem kellett, még ő maga sem értette fiát, miért bajlódik a veteményessel, amikor a mézi, ha éhes, csupán odaszáll egy fához, s lakmározik terméséből. Ott is hagyta fiát. Magócs meg gondolkodott magában. Milyen szörnyetegek érkezhettek a túlpartra? Honnan? Hogyan keltek át a mondabeli hegygerincen?

Olvass tovább →

Vendégszerző a blogon

Régen jelentkeztem bejegyzéssel, csaknem két hónapja, de olyan sűrű volt az elmúlt pár hetem, hogy a blogra sajnos nem jutott időm. Most viszont ismét az olvasnivalók közé csapunk, nem is akármivel! Gyönyörű tündérmese következik a posztok sorában, a honlap történetében először vendégszerző tollából (vagy klaviatúrájából). Mesekönyvem szerkesztője, Nádasi Krisztina írta ezt az álomszerű helyre kalauzoló és végtelenül bájos történetet egy királyfi és egy királylány találkozásáról és szerelméről. Fogadjátok, olvassátok szeretettel!

Kiruccanás a krimik világába

Nem tudom, említettem-e már, hogy bár elsősorban gyerekeknek szeretek írni, de olykor szívesen kipróbálok más műfajokat is. Most olyasmi következik a blogon, ami még nem fordult elő: felnőtteknek szóló olvasmányt ajánlok. 🙂

Írói gyakorlatnak indult egy szép nyári estén, s néhány hónappal később e-könyv lett belőle. Írótársakkal közösen, egymásnak adva a történet fonalát kriminovellákat írtunk, s kilenc rövid, nyomozós sztori született belőle. Izgalmas kihívás és remek mulatság volt. Jómagam még soha nem írtam korábban bűnügyi történetet, sőt bevallom, ilyen jellegű filmeket és filmsorozatokat sem szoktam nézni… Megküzdöttem a feladattal, de néha ki kell lépni a komfortzónából, mert így lehet fejlődni és a kreativitást fejleszteni. Annyira belejöttem a dologba, hogy pár hét múlva önállóan is írtam egy kriminovellát, szintén írói gyakorlatként.

Könnyed szórakozás a bűnügyi történetek kedvelőinek

Szerkesztőnk, Nádasi Krisz gondolt egyet, és e-könyvbe rendezte a koprodukcióban alkotott novellákat. Hogy kereken tíz írást tartalmazzon a kiadvány, elkérte az utóbb született írásomat is. 🙂 Ebben a blogcikkben megírta, hogyan jött létre a kötet, és hol kapható. Többek között a Bookline-nál, a Líránál és a Librinél is megrendelhető.

Fogadjátok szeretettel, olvassátok, nyomozzatok velünk, és szórakozzatok olyan jól, mint mi megírás és aztán olvasás-hallgatás közben! 🙂

Olvass tovább →

Klasszikusok mai gyerekeknek?

Milyen jelző jut eszedbe a klasszikus könyv kifejezésről? Nem lepődnék meg, ha ezeket mondanád: nehézkes, kötelező, bonyolult, sőt elavult. S még esetleg azt is hozzátennéd, hogy annyi izgalmas, könnyen olvasható gyerekkönyv és ifjúsági regény létezik, nem szívesen traktálod a gyereket régi, nehezen emészthető olvasmányokkal, nehogy elveszítse a kedvét.

Nálunk megvan a helye a klasszikusnak és a modernnek. Nem mondok le arról, hogy a gyermekemet megismertessem régen született, alapművé nemesedett történetekkel. Ezeket jellemzően én olvasom fel esti mese gyanánt. Ilyenkor egyébként gyakran magam is rácsodálkozom, hogy a klasszikus nem véletlenül vált klasszikussá. Szuper történetek, csodálatos karakterek köszönnek vissza az oldalakról. A cselekmény általában kevésbé pörgős, mint a mai alkotásokban, de unatkozni nem szoktunk. Tényleg nem. Viszont sokszor kimondottan jólesik kicsit lassítani, lassulni, pláne az esti alvás előtt.

Így, hogy én olvasom fel a könyveket, a gyermekemnek lehetősége van megkérdezni, ami nem világos számára: egy ma már ismeretlen szokás vagy archaikus szó, érdeklődhet arról a századokkal ezelőtti korszakról, amelyikről a kötet szól. (Például A koppányi aga testamentumánál.) Ezzel szinte észrevétlenül bővül a szókincse és az ismeretei tárháza. S én is ellenőrizhetem, mindent megért-e, amit hall. Így kevésbé ijesztő egy régi, vaskos mű, ellenben remek közös szórakozás és minőségi együtt töltött idő. 🙂

Esténként mostanában a Nemo kapitányt olvassuk – együtt

Olvass tovább →

Mielőtt az új esztendőbe lépünk…

Megint elszaladt egy esztendő, odakint durrognak a tűzijátékok, én pedig ismét összegzést írok a mögöttünk hagyott tizenkét hónapról. 🙂 Idén – a korábbiakhoz képest – sok klasszikus, valamint néhány modern olvasmányt ajánlottam Nektek és főleg a tíz év körüli korosztálynak. Olvashattatok – két részletben – mesét a pók csodálatosan kidolgozott, majd szétrombolt hálójáról, s az adventi történetünk sem maradt el: ebben az évben egy iskolát váltó kislány volt a főszereplő.

Huszonhárom új bejegyzés került az Olvass mesét! blogra 2023-ban – ez a huszonnegyedik írás. 🙂 Zöme könyv- és olvasmányajánló, és összesen hét posztban jelent meg mese, illetve meserészlet.

Szépen fogyott a 2021-ben napvilágot látott, A kíváncsi kiscica kalandjai című kötetem – a példányok háromnegyede már gazdára talált, így aki még szeretne belőle, annak jövőre mindenképpen érdemes lesz megrendelnie, nehogy hoppon maradjon. 🙂

S hogy melyek voltak 2023-ban a kedvenc könyveink? Némi fejtörést okozott a toplista összeállítása, de végül sikerült.

Olvass tovább →

Kaland és szerelem a török korban

Amikor néhány hete a kollégáimnak említettem, hogy esténként A koppányi aga testamentumát olvasom fel a tíz és fél éves fiamnak – esti mese gyanánt –, elképedt szörnyülködés volt a reakció. Vajon miért gondolják úgy az emberek, hogy a klasszikusok csak unalmas és nehéz olvasmányok lehetnek?

Fekete István regényéről ugyanis sok minden elmondható, de épp ez a két dolog – hogy unalmas és nehezen emészthető lenne – egyáltalán nem. Pár hónapja ajándékba kapta a gyermekem ezt a kötetet, és ő kérte ősszel, hogy olvassuk el (vagyis olvassam fel neki). Én pedig természetesen örömmel eleget tettem e kérésnek. Már csak azért is, mert jómagam is kíváncsi voltam a könyvre, hiszen még soha nem olvastam, csak az évtizedekkel ezelőtt készült filmet láttam, azt sem mostanában. (Gyerekkoromban Fekete István művei közül a Tüskevárral és annak folytatásával, a Téli berekkel találkoztam könyv formájában; annak ellenére is kedveltem és többször olvastam őket, hogy tízéves lányként kissé fiúsnak találtam. 🙂 )

A borító egyszerűen jelzi a regényben felidézett korszakot

A koppányi aga testamentuma a török korszakban játszódik, izgalmas kalandokban nincs hiány. Pörgős, fordulatos, meglepően modern regényről van szó, egyetlen percig sem unatkoztunk – egyikünk sem. A regény nyelvezete is huszadik századi, a párbeszédek stílusa pedig csak annyiban archaikus, hogy felidézze az ötszáz évvel ezelőtti kort, de ne nehezítse a ma emberének a cselekmény követését. Egy-két ismeretlen szóba – például egy-egy eszköz megnevezésébe – természetesen belefutottunk, de ezek csak rövid magyarázataim erejéig akasztották meg az olvasást. A leírások színesek, szagosak, a Balaton déli vidékét rajzolják elénk, s eszünkbe sem jutott ráunni, igaz, emlékezetem szerint sehol sem túlságosan hosszúak.

Olvass tovább →

Adventi üzenetek 5. rész

Egyik osztálytársa – az alacsony, barna hajú Vásári Gréta – állt előtte. Nem tűnt veszedelmesnek, de Betti elkerekedett szemmel nézett rá, és rémülten találgatta, mit akarhat tőle. Eddig sosem beszéltek egymással.

– Nincs kedved beszállni a játékunkba? Ország-városozunk fejben. Hárman szoktunk játszani, de Minerva beteg, és ketten nem olyan izgalmas.

Betti elpirult, aztán elsápadt, végül dadogva szólalt meg.

– Én… izé… szívesen… csak a könyvtár…

– Könyvtárba kell menned?

Betti tétovázott egy pillanatig. Mi történik, ha most nem megy le, hanem a lányokkal játszik? Semmi. Majd megy a következő szünetben. A könyvek megvárják. Ildikó néni is.

– Tulajdonképpen nem muszáj – bökte ki.

– Akkor játszol velünk?

– Igen, szívesen.

– Szuper! – lelkesedett Gréta. – Mindig olyan gyorsan elrobogsz, ha kicsengetnek, az előző szünetben sem értelek utol. Most sikerült, de tartottam attól, hogy nemet mondasz.

Betti hamar beletanult a játékba, és remekül érezte magát Grétáékkal. A következő órán már azért várta a szünetet, hogy újra a lányokkal lehessen.

A könyvtárba csak az utolsó óra után kopogott be, bízva abban, hogy Ildikó néni talán még bent lesz. Szerencséje volt.

Olvass tovább →