Retró életérzés hetedikesekkel

/ Üveges Szilvia

Janikovszky Éva munkássága megunhatatlan, és nem csak nekem, de úgy tűnik, az Alfa-generációs gyermekemnek is. 🙂 Mostanság is rácsodálkozom, mennyire megértette felnőttként a kamaszok lelkivilágát – hiába teltek az évtizedek, nem felejtette el, milyen gyereknek, illetve tizenévesnek lenni.

Az elmúlt hónapban A hét bőr című könyvét olvastuk a gyermekemmel, és mindketten imádtuk, hiába tartozunk más generációhoz. A kötetben egy hetedik osztály tanévének krónikáját ismertük meg lazán összefüggő, mégis szerves egészet alkotó, kisebb fejezetekben. Már maga a cím talányos: mi a csoda lehet az a hét bőr? Nem árulom el, de természetesen köze van a szóban forgó osztályhoz. 🙂

Réber László rajzai kiválóan megragadják a hangulatot

Janikovszky Éva elképesztő szeretettel és empátiával fordul a könyvben szereplő csapat tagjaihoz, sőt az egész korosztályhoz. Noha úgy tűnhet, ezek a kamaszok csak tengenek-lengenek, fogalmuk sincs, mit akarnak, és semmi értelme az ötleteiknek, valójában a tanév – és a történet – végére minden a helyére kerül, sőt még a felnőttek elismerését is kivívják. Megérdemlik, hiszen társadalmi munkában parkosítják a lakótelepet, segítik a panelházakban élő időseket, a régi, féltve őrzött tárgyakból kiállítást hoznak létre. Közben persze tanulnak, barátkoznak, és már szerelmek is szövődnek. Ez utóbbi szál azonban éppen csak finoman megjelenik, így a kötet egyáltalán nem válik lányosan romantikussá, teljesen uniszex, fiúk számára is kellően vagány marad.

Olvass tovább →

Menjünk Timmel az erdőbe!

/ Üveges Szilvia

Ha a gyermek szereti az erdőt, azért, ha pedig nem, akkor azért érdemes a kezébe adni – vagy akár közösen (fel)olvasni – Tim Hogenbosch és Jan Paul Schutten Tim, az erdőjáró című kötetét. A két szerző olyan szeretettel és kedvességgel mutatja be nekünk az erdőrajongó kisfiú életét és magát az erdőt, hogy az ember garantáltan ki akar költözni a városból a végére… 🙂

Tim persze nagy előnyben van hozzánk képest: édesapja igazi erdész, és valóban egy erdő közelében laknak. A kisfiú iskolába járás mellett gyakorlatilag kitanulja apja szakmáját, ahogy bebarangolja az erdőt vele vagy akár egyedül. S nem csak ő, mi is rengeteget megtudhatunk a kötetből: például arról, mi a teendő, ha sérült madarat találunk, hogyan kell viselkedni az erdőben, vagy miért nem szabad ott a kutyákat szabadon engedni.

Tim csodálatosan szoros kapcsolatban él a természettel

A könyv nagyjából egy évet ölel fel, rövid, nagyon kedves és humoros történeteken keresztül kapunk bepillantást a tiszteletbeli erdész kisfiú életébe. Láthatjuk, hogyan tesz szert egy hozzá hasonlóan erdőkedvelő barátra – aki ráadásul lány – és egy szárnyas társra Karcsi, a csóka „személyében”. A szülei elképesztően jó fejek – bárcsak én is ilyen lennék! –, lazaságuk mellett sok szeretettel és odafigyeléssel fordulnak nem csak Tim, hanem általában az emberek és természetesen az élővilág felé is.

Olvass tovább →

A madáretető 2. rész

/ Üveges Szilvia

A cinke hálásan elmosolyodott.

– Az nagy segítség lenne.

Esthajnal már indult is.

– Sietek – kiáltott még távozóban.

A cinke bátortalanul fordult Manóhoz.

– Szólhatok a testvéreimnek? Talán nekik is jut.

– Biztos vagyok benne – helyeselt Manó.

A madárka elsuhant, és kis idő múlva egész csapattal érkezett. Nem kellett sokat várniuk, hamarosan Esthajnal is visszatért egy kis zacskó napraforgómaggal és dióval. A hóra borította az eleséget, a cinkék pedig jóízűen nekiláttak. Manó és Esthajnal mosolyogva nézte a lakomát. A cinkék elégedetten csipegettek, de nem ácsorogtak a havon, fel-felröppentek a fákra, hogy aztán onnan újra leszálljanak az eleség mellé. Manónak szöget ütött a fejébe a dolog.

– Miért repkedtek ide-oda a föld és az ágak között?

– Hideg a hó, fázik a lábunk rajta. Nekünk sajnos nincs olyan jó meleg lábbelink, mint nektek – magyarázták a cinkék.

Manó fejében zakatolni kezdtek a fogaskerekek, hogyan segíthetne még a madaraknak. Ha nem a hóra borítanák a magokat, hanem más felületre, fagyoskodás nélkül falatozhatnának.

– Mit szólnátok, ha barkácsolnék egy madáretetőt?

Olvass tovább →

A madáretető 1. rész

/ Üveges Szilvia

Hatalmas pelyhekben hullott a hó. A földet, a fák és bokrok csupasz ágait fehér takaró vonta be. Erdővári Manó forró teát kortyolgatott, és az ablakon át gyönyörködött a látványban. Amikor letette a kiürült bögrét, úgy döntött, sétára indul az erdőben. Szerette, amikor a friss hóban taposhat, és a cipője nyom mintát az érintetlen fehér lepelbe.

Rétegesen felöltözött, hótaposót húzott, vastag télikabátot, sapkát, sálat öltött, és útnak eredt.

Az erdő szokatlan csenddel várta az arra járót. Manó talpa alatt ropogott a hó, más nesz azonban nem hallatszott. Erdővári Manó úgy érezte, mintha egyedül lenne a világon. Akár meg is ijedhetett volna, de a különös hangulat megnyugtatóan hatott rá.

A némaság viszont még a behavazott erdőben sem tart örökké. Manó fülét hamarosan halk kuncogás ütötte meg. A hang irányába kanyarodott. Ahogy közeledett, a nevetés kacagássá erősödött, és ismerőssé vált. Mielőtt odaért volna, már tudta, ki az.

Kedves barátja, az erdőben lakó aprócska lány, Esthajnal élvezte a hóesést. Kezével kapkodott a lefelé keringő hópihék után, és ha sikerült egyet elcsípnie, nevetve figyelte, ahogyan az elolvad a tenyerén.

– Olyan csodás ez a hóesés! – fogadta Manót lelkesen. – Már alig vártam! Készítünk hóembert?

Manó mosolyogva egyezett bele, és nekiálltak nagy hógolyót gyúrni a hóember pocakjának. De hiába forgatták, tapasztgatták a pelyheket, azok nem akartak összeragadni. Minden igyekezetük ellenére újra meg újra széthullottak.

Olvass tovább →

Visszatekintő 2024-re

/ Üveges Szilvia

Boldog, mesékben és olvasmányélményekben gazdag új esztendőt kívánok!

Elmaradtam az utóbbi időben a blogírással és az elmúlt év összegzésével, de talán még nem késő visszatekinteni.

2024 nem a legtermékenyebb időszak volt az oldal életében, mindössze 13 bejegyzés született. A szokásosnál arányaiban több mese jelent meg, és kevesebb könyvajánló. A blog történetében először vendégszerző is helyet kapott meséjével; Nádasi Krisztina, mesekönyvem szerkesztője varázslatos hangulatú történettel lepte meg az olvasókat.

2024-ben sem olvastunk kevesebbet, mint azelőtt, a csekélyebb számú ajánló oka nem ebben keresendő. A fiam önállóan a Rumini-sorozat köteteit gyűrte tavaly (szerzője Berg Judit), mellé befért az Egy ropi naplója néhány darabja is (ennek a sorozatnak az ajánlójával még adós vagyok). Közösen pedig több részt elolvastunk Kertész Erzsi Panthera-szériájából – és mindketten nagyon szerettük, valódi izgalmas, modern kalandregény –, másrészt pedig Jules Verne életművével ismerkedtünk, ez esetünkben két vaskos könyvet jelent (ezek láthatók – egy harmadik darab társaságában – a képen). Először a Nemo kapitány volt soron, május végén pedig A rejtelmes szigetbe kezdtünk bele, ez ki is tartott a nyár végéig. (Nem csoda, hiszen hatszáz oldal.) A gyermekem ezért az alkotásért is rajongott. Mivel ezt a regényt még én sem olvastam, számomra is az újdonság erejével hatott. Ha rutinos olvasók és történethallgatók vagytok, érdemes egy-egy hasonló kaliberű klasszikusba is belevágni és akár heteken-hónapokon át követni a főhősök sorsát. (A Grant kapitány gyermekei idén következik. Nem ez a klasszikus sorrend, de a három közül ez a kötet érkezett meg utoljára a háztartásunkba. Az egyes részek csak lazán függenek össze, nem zavart minket az olvasásban.)

Olvass tovább →

Ünnep a viktoriánus Angliában

/ Üveges Szilvia

Hogyan karácsonyozhat egy olvasni(!) tudó kutya a viktoriánus Angliában? Milyen ajándéknak örülne? Az abszurdnak tűnő kérdésre természetesen csak egy angol szerző adhatja meg a választ, mégpedig nem más, mint Emma Thompson Oscar-díjas színésznő. Kíváncsian vettem kezembe magyarul tavaly megjelent mesekönyvét, a Jim káprázatos karácsonyát. A kötetet az ismert illusztrátor, Axel Scheffler jellegzetes rajzai díszítik.

Jim különleges kutya, hiszen múzeumban lakik, gazdija az intézmény igazgatója, és ha éppen nem postásként dolgozik a patinás falak között, akkor előszeretettel olvas. 🙂 Máris nagyon szeretjük.

A borító és a csillogó betűk ünnepélyességet közvetítenek

Amikor Jim gazdija feltalálja a karácsonyi üdvözlőlapot, a kutyusra bízza, hogy elvigye az egyik első példányt Viktória királynőnek – így talán népszerűvé tehetik ezt az újítást. A palotában tett látogatás azonban meglehetősen furcsán végződik, Jimnek menekülnie kell, miközben elemel egy monoklit, merthogy Jim szeme már elég rossz, és a monokli segítségével jobban lát olvasni. A végén persze az elcsent tárgy visszakerül jogos tulajdonosához, a királyi pár pedig annyira megkedveli Jimet, hogy karácsonyi ajándékot küld neki.

Olvass tovább →

Koboldos karácsonyi kaland

/ Üveges Szilvia

Hagyomány és modernség találkozik – sőt ütközik – Sven Nordqyist A kobold karácsonyi titka című mesekönyvében. Ne aggódjunk azonban, hiszen mindez olyan kedves humorral történik, hogy szemöldök-felhúzás helyett mosolygásra készteti az olvasót.

Régen minden jobb volt – jut eszembe magyarul, és úgy tűnik, ez a fajta gondolkodásmód Svédországban sem idegen az idősebb korosztálytól. Micsoda szamárság a Télapó – dohog a kötetben Koboldnagyapó. De azét ő is a többiekkel tart megnézni… 🙂

Sven Nordqvist nevét a Pettson és Findusz sorozatnak köszönhetően ismertük meg. A magányos öreg és az életrevaló kismacska történeteit annyira megszerettük, hogy a szerző neve már önmagában is elég ahhoz, hogy megvásároljam bármilyen más könyvét.

A borító egyszerre mozgalmas és meghitt Sven Norqvist jellegzetes stílusával

A kedves, karácsonyi hangulatú, koboldos mesét is ő írta és illusztrálta. A Pettson-sorozatból már megszokott stílus és látványvilág tárul elénk, sőt egy-két ismerőst is felfedezhettünk a képeken. Több helyen látjuk a csintalan muklákat, az egyik oldalon pedig egy Finduszra megszólalásig hasonlító kismacska is felbukkan. Az egyébként is otthonosságot és meghittséget árasztó rajzok így még hamarabb megtalálják az utat a szívünkhöz. Mintha hazaértünk volna… 🙂

Olvass tovább →

Erdély és természet versben, mesében

/ Üveges Szilvia

Igyekszem tudatosan vásárolni, de ha könyvekről van szó, bevallom, nem mindig sikerül betartanom. 🙂 Egy nyári bevásárlás alkalmával láttam meg az egyik ismert lánc kínálatában gyerekköteteket, és lehorgonyoztam mellettük. Amikor a kupacban észrevettem egyik kedvenc költőm, Kányádi Sándor könyvét, nem bírtam ellenállni, és a könyv a kosárban landolt – noha természetesen nem szerepelt ilyesmi a bevásárlólistán.

Kányádi hosszú évtizedekig egy erdélyi gyereklap szerkesztőségében dolgozott, így rengeteg verset és mesét írt a kicsiknek, emellett felnőtteknek szánt költeményei is csodálatosak. Számomra mindegy, ki az adott alkotás célcsoportja, Kányáditól jöhet bármi: mese, meseregény, gyereknek és felnőtteknek szánt versek – ezekből mind található a könyvespolcomon.

A borító előrevetíti a kötetben megjelenő világot

Az újonnan beszerzett kötet – Világgá ment a nyár a címe – különlegessége, hogy verseket és prózában megírt meséket egyaránt tartalmazó válogatás. Az évszakok témakörére felfűzött alkotásokban madarak, erdei állatok, növények egész serege köszön ránk, az egész könyvből árad a természet közelsége és szeretete. Mindez olykor kiegészül emberekkel, gyerekszereplőkkel. 🙂

Olvass tovább →

A liliom 2. rész

/ Üveges Szilvia

Esthajnal legszívesebben rögvest számonkérte volna rajta a liliomot, de Manó türelemre intette.

–     Bízd rám! – súgta neki, majd a napozó állathoz fordult. – Ennek a kislánynak ma délutánra elhervadt a szép, fehér lilioma. Nem te ettél belőle?

–     A tó közelében van? – kérdezte a pocok.

–     Nem, az erdőben – felelte Esthajnal.

A vízipocok lustán nyújtózkodott.

–     Nem jártam ott. Ebben a kánikulában semmi kedvem olyan messzire gyalogolni. Bár tulajdonképpen máskor sincs.

Ezzel köszönés nélkül bebújt az üregébe.

Esthajnal szeme megtelt könnyel.

–     Akkor ki tehette tönkre a virágomat?

Manó tanácstalanul tárta szét a karját.

–     Fogalmam sincs.

Hétpettyes katicabogár szállt le mellettük.

–     Biztosak vagytok benne, hogy állat volt? – kérdezte.

–     Nem – válaszolta Manó és Esthajnal egyszerre.

Olvass tovább →

A liliom 1. rész

/ Üveges Szilvia

Erdővári Manó apró háza tornácán ücsörgött, kedvenc könyvét olvasta, és limonádét kortyolt. Remélte, hogy az izgalmas történet eltereli a figyelmét a délutáni rekkenő hőségről, de hiába. Szellő sem mozdult, levél sem rezdült, a madarak sem énekeltek az erdőben, csak a nap ontotta melegét. Manó letörölte az izzadságcseppeket homlokáról, becsukta a könyvet, és kezével legyezte magát.

–     Jólesne egy fagylalt – jegyezte meg fennhangon.

Az órájára pillantott. Medvemama cukrászdája még nyitva, ott isteni citromfagyit kapni.

Feltette széles karimájú szalmakalapját, és útnak eredt. Gondosan elkerülte a napos tisztásokat, mindvégig a fák árnyékában haladt, ahol sokkal elviselhetőbbnek tűnt a kánikula.

Amikor barátja, Esthajnalék házának közelébe ért, megtorpant.

–     Talán szívesen fagyizna velem – vélekedett.

A házikó felé kanyarodott. A kislányt az udvaron találta, a tűző napon, a virágok mellett térdelt, és gondterhelten vizsgált valamit. Manó hangosan köhintett, hogy meg ne ijessze érkezésével.

–     De jó, hogy jöttél! – üdvözölte Esthajnal.

–     Szeretnélek meghívni fagyira.

–     Szívesen mennék, de sajnos a liliomom nagyon rosszul van. Délelőtt még teljes pompájában ragyogott, most viszont kókadozik.

Olvass tovább →