Adventi naptár 5. rész

Csengettek. Viola nem számított több látogatóra, így elkerekedett a szeme, amikor ajtót nyitó édesanyja Ármint kísérte be. Lajos bácsi gyorsan elbúcsúzott, Viola pedig leültette Ármint a szobájában.

– Ne haragudj, amiért meggyanúsítottalak, hogy összejátszol a Vasvári testvérekkel. Butaság volt, csak nagyon elkeseredtem. Hihetetlen, hogy ezt megtetted értem, és csúcs, hogyan tudtad megszervezni. Igazi rendőrök igazi rendőrautóval… Miután elmentek, anyu mindent elmesélt.

– Tudom, hogy nehéz helyzetben vagy. Szerettem volna valahogy segíteni és veled is tisztázni a helyzetet. Te vagy a legjobb barátom, és jó lenne, ha így is maradna.

– Ha ezek után még barátkozol velem, én itt vagyok.

– Szuper – lelkesedett Viola.

– Csak az a kár, hogy a suliban nem látták ezt a ma reggeli akciót. Sose mosom le magamról a csúfolódást.

– Hátha elfelejtik, mire véget ér a téli szünet.

– Hát, meglátjuk.

– És ha nem, gyere át a mi iskolánkba. Lehetnénk osztálytársak! Nálunk nincsenek Vasvári testvérek.

A gondolat láthatóan szöget ütött Ármin fejébe.

– Még meglátom, hogyan alakul, de ez egészen remek ötlet. Lehet, hogy rajzolni nem tudsz olyan ügyesen, de fantasztikusan jó gondolataid vannak! Neked ez az erősséged.

– Akkor reggel mehetnénk együtt iskolába, délután meg haza – folytatta Viola az ötletbörzét, aztán átadott Árminnak egy marék édességet.

– Mi ez? – csodálkozott a fiú.

Olvass tovább →

Adventi naptár 4. rész

Viola elégedetten kuncogott a lépcsőkorlátra támaszkodva, majd visszahúzódott a lakásukba, ahogy közeledtek a hangok. A Vasvári lakásban kiértek az előszobába.

– Pisilni kell – nyavalygott a síró Máté.

– Az még megoldható, ha nincs a vécén ablak, amin keresztül kereket oldhat – dörmögte az egyik rendőr.

– Nincs rajta ablak – válaszolt Máté.

– Egyébként is a negyediken vagyunk – jegyezte meg Peti rosszallóan.

– Kérem, sok mindent láttunk már – magyarázta a másik egyenruhás.

– Na, szaladj el gyorsan a vécére, ha már ilyen kedves a rendőr úr – mondta Vasváriné. – Te meg húzd fel a cipődet.

– Egy zoknit kaphatnék? – kérdezte Peti.

– Hozom – felelte az anyja.

Pár perc múlva elindult a furcsa menet a felső szintről. A Vasvári fiúk pizsamában, cipőben, kabátban és sapkában – Máté szipogva –, meg a két egyenruhás rendőr. Viola bezárta a bejárati ajtajukat.

– Nemsokára utánatok megyünk, gyerekek – szólt utánuk az apjuk.

– És ha megígérjük, hogy többet nem csúfolódunk? – hallatszott Peti hangja a lépcsőházból.

– Ezt a bejelentővel kell megbeszélni. Ha ő eltekint a bejelentéstől, akkor nem szükséges önöket az őrsre beszállítanunk.

– De hát azt se tudom, ki a bejelentő! – csattant fel Peti.

Olvass tovább →

Adventi naptár 3. rész

– Hagyj békén! Menj, és röhögj csak rajtam a Vasvári fiúkkal!

Viola elpityeredett. – Nem mondtam senkinek semmit, a legkevésbé a Vasváriaknak. Nem is szoktam beszélgetni velük.

– Higgyem is el, ugye?

– Nem hazudok – bizonygatta a lány. – Máshonnan nem tudhatták meg?

– Nem hinném. Menj csak haza vagy Vasváriékhoz, és nem kell többet jönnöd.

Ármin elfordult, és nem szólt többet Violához. A lány egy darabig ott álldogált még, hátha megenyhül a fiú, de mivel ez nem történt meg, Viola szomorúan hazakullogott, kezében a két csokival.

Édesanyja engedte be az ajtón, és rögtön észrevette könnyes szemét, elkeseredett arcát.

– Mi történt?

– Ármin haragszik rám – sírta el magát Viola, és elmesélte anyjának a fiúval folytatott beszélgetését.

Anya a fejét csóválva hallgatta a beszámolót.

– Dühös vagy Árminra? – kérdezte végül.

– Nem, csak nem értem, miért hiszi azt, hogy rosszat akarok neki – válaszolt Viola.

– Tudod, nagyon nehéz helyzetben van, ilyenkor az ember nem mindig gondolkodik tiszta fejjel – magyarázta anya. – Ha lesz ideje feldolgozni, talán belátja majd a tévedését.

– És ha nem? Nem akarom, hogy azt higgye, én voltam!

Olvass tovább →

Adventi naptár 2. rész

Violának ez nehezen sikerült, így bement a szobájába, lefeküdt az ágyára, lehunyta a szemét, és megpróbálta kitalálni, milyen lenne az életük, ha olyan helyzetben lenne, mint a szomszéd fiú. Vajon mi mindenről kellene lemondania?

Nem bontogathatna adventi kalendáriumot. Nem mehetne korcsolyázni, hiszen a jégpálya sem ingyenes. A karácsonyi vásárba ellátogathatnának, de talán nem vehetnének semmit. Sem finom, kimérős, kézműves szaloncukrot, sem új karácsonyfadíszeket. A kürtős kalács illata a levegőben szállna, de arra sem telne. Csak nézhetné, ahogyan mások eszegetik.

Viola fantáziájában ez a karácsony megfakult. Hiába villogtak körülötte a színek és a fények, hasztalan zengtek a jól ismert ünnepi dalok, mintha csak kívülről nézte volna az egész kavalkádot és mások önfeledt boldogságát.

A lány végül elképzelte, hogyan viselkedne, ha valaki neki akarná adni a kürtős kalácsát, miután megtudta, hogy nekik nem futja rá. Kellemetlenül érezte magát, noha ő sem értette, miért. Hiszen értékelte a jó szándékot, a kedvességet. Ha gondolatban elfogadta, szégyenkezett, hogy mások szánalmára szorult, ha meg nem, szinte kicsordult a nyála, annyira kívánta a finomságot. Micsoda nyomorult egy helyzet – dühöngött magában, de végre világos lett számára, miért mondott Ármin nemet.

Utána még sokáig gondolkodott azon, hogyan segíthetne úgy, hogy Ármin elfogadja, és ne sértse meg a fiú büszkeségét. Egyszer csak eszébe jutott egy régebben olvasott könyv, amelyben két testvér minden falatot megosztott egymással. Ők Árminnal ugyan csak szomszédok, de így is jó ötletnek találta, és a tettek mezejére lépett.

Olvass tovább →

Karácsonyi finomságok 4. rész

Kis idő múlva választ kaptak a kérdésekre. Elmúlt karácsonyokról ismerős illatok szálltak a konyhában, keveredve a mézeskalács jellegzetes, kellemes szagával.

– Ez hasonlít – szimatolt Bori elégedetten a levegőbe.

– Igen. Remélem, az íze is megfelelő lesz – bólintott Máté.

Alig várták, hogy megsüljön, és apa kiemelje a tepsit a forró sütőből. Ott sürögtek-forogtak körülötte, nézegették, egyezik-e a színe a nagyiéval.

– Gyerekek, hagyjátok kicsit hűlni, utána megkóstolhatjátok – nyugtatta őket apa.

A gyerekek persze türelmetlenül lesték, mikor érkezik el az a pillanat, amikor nem csak a szaglásukkal, hanem az ízlelésükkel is próbára tehetik az ünnepre szánt finomságokat. Hiába intette apa óvatosságra őket, mégis sikerült megégetni a nyelvüket: nem bírtak tovább várni.

Először nem is érezték az ízét, csak a forróságot. Ám amikor kapkodva megfújták a következő falatot, és újra próbálkoztak, a régi, megszokott aroma áradt szét a szájukban. Máté és Bori egymásra mosolyogtak, és egyszerre kezdtek el ujjongani.

– Igen, ez az! Sikerült! Pont olyan az íze, mint a nagyiénak!

– Biztosan nagy meglepetést szereztek vele holnap – jegyezte meg apa.

Másnap szenteste reggelére ébredtek. Semmi nem úgy történt, ahogyan más években szokott. De az ikrek már egyáltalán nem bánták. Tele voltak izgalommal, várakozással, örömmel.

Olvass tovább →

Karácsonyi finomságok 3. rész

Nagymama folytatta a csevegést, de jobbára csak apa válaszolgatott neki. Bori annyira mérges és csalódott volt, oda sem tudott figyelni. Csak azon járt az esze, hol lehet a süteményes füzet, és hogyan szerezhetnék meg a receptet.

– Apa tudnál nekem segíteni kicsit? – csendült fel Máté hangja pár perc múlva a konyhából.

– Persze – felelte apa, és kisietett.

Bori zavartan nézett a nagymamára, mert fogalma sem volt, miről folyt éppen a társalgás. Gondolatban ezer átkot szórt Mátéra, aki egy kis eszegetést sem tud egyedül megoldani.

Apa és Máté együtt tértek vissza a konyhából. Újra helyet foglaltak a kanapén, majd apa rövidesen búcsúzkodni kezdett. Bori kétségbeesetten vette tudomásul, hogy mindjárt indulnak, és nem szerezték meg azt, amiért jöttek. Így nem tudják meglepni a nagymamát a karácsonyi keksszel. Pedig milyen szuper ötlet volt!

Bori rosszkedvűen távozott, s ahogy kiértek az utcára, nekiesett az ikertestvérének.

– Nem sikerült megtalálni a receptet, és ahelyett, hogy feltartottad volna a nagymamát, még a nyakunkra küldted!

– Hidd el, megvolt az oka. Ugyanis a konyhában megtaláltam a sütis füzetet. Az asztal alá kellett dugnom, amikor nagyi benézett. Aztán azért hívtam ki apát, hogy a telefonjával fényképezze le a karácsonyi keksz receptjét. Utána visszatettem a füzetet oda, ahol találtam. Nagyi nem vett észre az egészből semmit.

Bori zavartan motyogott.

– Ja, akkor bocsi.

Máté felnevetett.

– Az a lényeg, hogy megvan, és délután, ha bevásároltunk, kezdhetjük a sütögetést.

Olvass tovább →

Karácsonyi finomságok 2. rész

Másnap meglátogatták a nagymamát, alaposan szemügyre vették a gipszét. Nagyi mosolygott, tréfálkozott velük, és az ikrek is vidámabbak lettek.

Teltek a napok, a rádióból karácsonyi dalok ömlöttek, a családban mégsem volt igazán ünnepi hangulat. Anya a szabadideje nagy részét nagyinál töltötte, ott is aludt. Esténként apa fektette le és takargatta be a gyerekeket.

Elmaradt a hagyományos családi mézeskalácssütés. Ugyan gyakran elmentek nagyihoz, mégis minden más volt, mint ahogy az évnek ebben a szakaszában lenni szokott.

Elérkezett az esztendő utolsó tanítási napja. Az iskolában karácsonyi dalokat hallgattak, díszeket barkácsoltak, süteményeket ettek. A felsősök betlehemes játékkal járták végig a termeket. Bori és Máté ünnepi éneket dúdolgatva, jókedvűen tértek haza. Apa meglepetéssel várta őket: végre feltette a fényfüzért a bejárati ajtó mellé, és a délutáni alkonyatban hívogató világossággal igazi karácsonyi hangulatot árasztott a ház. A gyerekek örömmel csodálták a fényeket, alig akartak bemenni. Pedig érdemes volt belépni: apa belül is elhelyezett néhány karácsonyi dekorációt.

– De klassz! – kiáltott Máté. – A látvány megvan, de az illatok és az ízek sajnos nincsenek – tette hozzá kissé elkámpicsorodva.

– Neked semmi sem elég? – kérdezte Bori a homlokát ráncolva.

– Hiányzik a mézeskalács és nagyi karácsonyi keksze.

– Telhetetlen vagy – bosszankodott Bori. – Már egészen karácsonyi hangulatba kerültem, te meg elrontod a nyavalygásoddal.

– Miért, nem lehet hiányérzetem?

– Lehet, de nem kellene elvenni más örömét vele. Inkább köszönjük meg apának, amit tett.

Máté duzzogva félrevonult. A kellemes légkör azonnal elillant.

– Gyerekek, veszekedés helyett inkább találjuk ki, hogyan tudnánk Máté hiányérzetét csökkenteni – szólalt meg apa.

Olvass tovább →

Karácsonyi finomságok 1. rész

Máté és Bori izgatottan szaladtak a nappaliba, hogy kinyissák az adventi naptár újabb zsebét. Lelkesen bontogatták a csomagocskájukat, melyből egy újabb karácsonyváró mese bukkant elő. Természetesen nem ugyanazt a történetet kapták mindketten, és az ikrek kedvelt reggeli elfoglaltsága volt ebben az időszakban, hogy rögvest – még pizsamában – felolvasták egymásnak az aznapi meséjüket. Így duplán is megajándékozva érezték magukat.

Ezen a reggelen ráadásul nem kellett sietniük, hiszen szombat volt, az iskola zárva. Miközben a gyerekek hangosan olvastak, megszólalt a telefon. Anya gyorsan felkapta, s kiment a szobából. Mire az ikrek befejezték a meséket, visszatért, de arca szokatlanul gondterhelt volt.

– Mi a baj, anya? – kérdezte Bori.

– Nagyit egy kis baleset érte. Megbotlott a lakásban, és ráesett az egyik karjára. Fel tudott kelni, de a karja nagyon fáj. Öltözzetek fel, kérlek, apa megreggeliztet benneteket, én pedig elmegyek a nagyihoz.

A vidám, adventi hangulat azonnal elillant, a gyerekek szó nélkül indultak a szobájukba a pizsamát nappali viseletre cserélni. Mire végeztek, anya mögött be is záródott az ajtó. Apa várta őket a konyhában, éppen teát főzött nekik.

– Nagy a baj? – aggódott Máté.

– Reméljük, nem – mosolygott a gyerekekre biztatóan apa, de azért a szemében látszott egy kis szomorúság. – Valószínűleg megsérült nagyi karja.

Olvass tovább →

A bordó falevél és az őz 2. rész

Kisvártatva sok-sok madár jelent meg, annyian voltak, hogy egészen szürke lett tőlük az ég. Leszálltak a közeli fákra, bokrokra, sőt a földre is.

– Köszönöm, hogy eljöttetek. A segítségeteket kérem – kezdte Erdővári Manó, és röviden elmondta az őz történetét.

A szárnyasok figyelmesen hallgatták, utána ismét felemelkedtek, és pillanatok alatt eltűntek.

– Most várunk – jegyezte meg Manó, s addig is az őzzel együtt újabb szép falevelek után kezdett kutakodni a földön. Mire megtelt a keze gyönyörű, színes levelekkel, visszaérkezett egy rigó. A madárka lihegve ereszkedett le mellettük.

– Megtaláltam anyukádat – hadarta lelkesen az őznek.

– Hol van? – kapott a szón a fiatal állat.

Olvass tovább →

A bordó falevél és az őz 1. rész

Erdővári Manó ebéd után sétálni indult az őszi erdőben. A meleg napfény jólesően cirógatta az arcát, a színes falevelek kavalkádjával pedig alig bírt betelni. Miközben szemeit a lombkoronára szegezte, lába alatt ropogtak a lehullott, elszáradt falevelek. Mintha nyikorgó, ugyanakkor süppedős szőnyegen járna.

Manó addig forgatta a fejét felfelé, hogy megbotlott egy, a földből kiemelkedő gyökérben. Csaknem orra bukott. Bosszankodva nézett a talajra, ám mérge azonnal elillant, amikor megpillantott egy különlegesen szép, bordó színű falevelet a földön. Manó felemelte, és úgy döntött, hazaviszi. Majd kipréseli, aztán egy képkeretbe helyezve díszíti vele az otthonát.

Kezében szerzeményével indult tovább, amikor zajt hallott. Megreccsentek a talajon heverő levelek – de ezúttal valaki más talpa alatt. Manó megtorpant, körülnézett. Egy fiatal őzet vett észre. Az állat bizonytalanul botorkált, majd megállt, és riadtan pislogott körbe.

Manó szeretett volna segíteni neki. Óvatosan közelebb merészkedett, csakhogy – bármennyire is kicsi volt – az elszáradt levelek alatta is ropogtak. Az őz meghallotta, megijedt. Lábai ugrásra feszültek. Manó látta, hogy elég még egy ugyanilyen hang, és az állat elvágtat. Akkor pedig soha nem éri utol. Így aztán taktikát váltott. Nem ment tovább, hanem odakiáltott neki.

Olvass tovább →