– Még nem döntöttem el, melyik legyen. A következő szünetben visszajövök.

Ez utóbbit mondania sem kellett volna, Ildikó néni számíthatott rá, hiszen csaknem az összes tízpercet a könyvtárban töltötte az utóbbi hetekben.

Soha ilyen hosszúnak és unalmasnak nem érzékelt tanórát, mint most, pedig nem is matek volt. Ahogy kicsengettek, levágtatott a könyvtárba. Visszatért a téli mesekönyves polchoz, de hiába keresgélt, nem látta azt a kötetet, amelyik alatt a cetli hevert. Több könyvet is kihúzott, de hiába. Talán nem jól emlékszik, nem az volt a címe. Kissé csüggedten vette tudomásul, hogy nincs meg a különös felirat.

– Biztosan nem nekem szánták – motyogta Betti.

– Tessék? – kérdezte Ildikó néni, aki még mindig a helyiség dekorálásával foglalatoskodott.

– Izé, nem emlékszem, melyik könyvet nézegettem korábban.

– Segítsek?

– Nem szükséges, köszönöm.

Betti megvonta a vállát, és ismét belevetette magát a következő olvasmány kiválasztásába. Több könyvbe belelapozott, végül egy kék borítójú, hóeséses varázslatot ígérő meseregény mellett tette le a voksát.

Helyet foglalt az ablak melletti széken, és pillanatok alatt belefeledkezett a mese világába, még Ildikó néni matatása sem vonta el a figyelmét.

A következő szünetben – követve szokását – visszament a könyvtárba, hogy folytassa a történetet. Ildikó néni időközben kirakta az összes karácsonyi díszt, éppen az üres dobozt süllyesztette el az egyik zárt szekrénybe. Az egyébként is zsúfolt szoba könyvekkel díszített karácsonyfához hasonlított, Bettinek legalábbis ez jutott róla eszébe.

Nem bánta. A könyveket és a karácsonyt egyaránt szerette, a kettő együtt csak még jobb lehet.

Visszahuppant a helyére, kinyitotta a negyvenöt perce letett regényt, és folytatta az olvasást. Amikor az oldal aljára ért, és lapozott, az ölébe hullott egy papírdarab.

Betti leengedte a könyvet a combjára, és kezébe vette a papírt. Olyan cetli volt, mint az előző napi. Ugyanolyan kék betűkkel nyomtatták rá a feliratot, de a szöveg eltért. „Te vagy az iskola legtöbbet olvasó tanulója; büszke lehetsz rá.”

A könyv Ildikó néni asztalán pihent, amíg Betti órán volt. A lány most biztosra vette, hogy a könyvtárosnő csempészte az üzenetet a lapok közé. Nagyon kedves tőle. Betti körülnézett, hogy megmutassa neki, megtalálta a cetlit, csakhogy Ildikó néni éppen valahol hátul dolgozott, a magas polcok eltakarták.

Betti furcsállotta ezt. Ha ő csempészne valakinek ilyen üzenetet, utána tűkön ülve lesné, hogyan reagál a címzett, egyáltalán megtalálja-e. Talán Ildikó néni kétség nélkül előre tudta, hogy célba ér a kis küldeménye? Vagy szerény, és nem szeretné, hogy megköszönje neki?

Betti elbizonytalanodott. Mit tegyen? Mit vár Ildikó néni tőle? Hozza szóba a cetlit, mutassa meg neki? Vagy hallgasson?

Az élet végül megoldotta a dilemmát. A könyvtárosnő a szünet végéig nem jött ki a polcok mögül, csupán annyit kiáltott Bettinek, hogy tegye nyugodtan az asztalra a kötetet.

Betti zsebébe gyűrte a papírdarabkát, és felszaladt a következő órára.

De képtelen volt figyelni, állandóan a kedves üzeneten járt az esze. Vajon miért dugdossa el ezeket a keze ügyébe Ildikó néni? Nem egyszerűbb lenne, ha szemtől szembe megmondaná?

Másnap legnagyobb meglepetésére megelőzték a könyvtárban. Egy nyolcadikos, szemüveges lány beszélgetett Ildikó nénivel. Betti csak látásból ismerte, néha már látta itt.

– Ha valami komolyabbra vágysz, akkor Jókai nagyszabású regényeit ajánlom – magyarázta a könyvtárosnő. – Az én személyes kedvencem az Egy magyar nábob és a folytatása, a Kárpáthy Zoltán. Ha rövidebbet keresel, akkor vedd ki a Sárga rózsát. Az egészen vékony könyvecske.

– Jó pont lehet a középiskolai felvételin, ha ezek közül valamelyiket ismerem?

– Teljes mértékben, Vivien.

Betti elvette a meseregényét az íróasztal sarkáról, és megkereste, hol tartott. Alig várta, hogy belemerülhessen a varázslatokkal teli történet csodás világába, de bosszankodva állapította meg egy-két perc múltán, hogy képtelen a mondatokra összpontosítani. Pedig nem a mellette folyó beszélgetés zavarta. Azon töprengett, vajon ma talál-e üzenetet a kötetben.

Ez pedig annyira elvonta a figyelmét, hogy végül feladta az olvasást. Előbb megnézi, van-e itt neki megint valami.

Lopva felnézett, de a nyolcadikos félig háttal állt, Ildikó néni pedig a könyvespolcok felé fordulva magyarázott. Nem foglalkoztak vele. Csak az asztal szélén ücsörgő három filcmanó bámult rá mozdulatlanul. Különös, tegnap mintha az asztal másik oldalán ültek volna. Ildikó néni valószínűleg átköltöztette őket ide, amott biztosan útban voltak. Betti most vette észre, hogy a középső lány közülük, hosszú, fonott hajjal. Az ő véleményüktől nem tartott, ők nézhetik, mit művel.

Először nagy lendülettel előrelapozott a könyvben. Aztán hátrafelé. Sehol semmi. Végül megemelte, és a lapokkal lefelé fordítva megrázta a könyvet, hátha kiesik belőle egy újabb cetli. De hiába.

Talán Ildikó néninek még nem volt ma ideje erre – futott át Betti fején. Talán később, egy másik szünetben eredménnyel jár.

Azon a napon azonban egyáltalán nem talált semmit. Lehet, hogy csak ennyi volt az egész? Két kedves üzenet, és kész. Meg kellene köszönnie, de egy-két nappal később már hogyan hozza fel a témát? Akkor kellett volna…

Betti megbánta, hogy nem vitte a papírokat azonnal Ildikó nénihez, és nem szembesítette a könyvtárosnőt annak – egyébként nagyon kedves – ötletével. Butaság volt hallgatni. Így akár azt is hiheti Ildikó néni, hogy ő nem örült ennek a gesztusnak. Pedig mióta ide költöztek, semmi sem esett annyira jól, mint ez.

A lány arra gondolt, viszonozhatná Ildikó néninek az üzeneteket, azzal kifejezhetné háláját. Este, otthon készít majd néhány hasonló cetlit, és odacsempészi Ildikó néni asztalára. Vagy a kardigánja zsebébe, az úgyis mindig ott lóg a sarokban lévő fogason. Betti elmerengett. Viseli Ildikó néni néha azt a ruhadarabot? Sose látta még rajta. Talán mégsem jó ötlet a kardigán. Lehet, hogy a könyvtárosnő hónapokig nem akasztja le onnan, akkor nagyon sokára találná meg az ő kis üzenetét.

Valahogyan az asztalára teszi majd, a papírok közé. Hátha nem fogja össze mással. Piros filccel írja majd fel a köszönetét.

Délután mégsem tudott ezzel foglalkozni.

– Ma kimegyünk a karácsonyi vásárba, öltözz fel jó melegen – mondta anya, mikor uzsonna után Betti neki akart fogni az alkotásnak.

Betti maga sem tudta, örüljön-e vagy bosszankodjon. Már rákészült a cetlikészítésre, viszont imádta a karácsonyi vásárokat, ebben a városban pedig még soha nem látta, hiszen nyáron költöztek ide. Mindkettőt nem lehetne egyszerre? Vagy egyiket a másik után?

– Most azonnal? – kérdezett vissza.

Anya felvonta a szemöldökét.

– Nem szeretnénk későre maradni, hiszen holnap iskola és munka. Vagy hoztál házi feladatot?

– Nem, a suliban megcsináltam mindent.

– Ma kellemes időjárás van, nem túl hideg, és nem esik se eső, se hó, ezért választottuk apával ezt a délutánt. Van kedved menni?

 

A folytatás december 23-án jelenik meg a blogon.