Betti bólintott. Ha hazaérnek, majd megcsinálja a cetlit, nem kerül sok időbe. Kivágja a papírt, ráírja a szöveget, esetleg rajzol mellé valami egyszerű ünnepi motívumot. Így mindkét program belefér a délutánjába.

Az órák azonban szinte észrevétlenül elrepültek a csillogó-villogó forgatagban. A ragyogó fények díszbe öltöztették a csupasz fákat és a szürke lámpaoszlopokat. A főtéren hatalmas, pompás karácsonyfa terpeszkedett, a körülötte elhelyezett hangszórókból lágy ünnepi muzsika szólt, finoman körülfolyva a sokaságot. Kézművesek kínálgatták szebbnél szebb portékáikat, a levegőben hol kürtőskalács, hol kenyérlángos illata úszott.

Betti megcsodálta a levegőbe függesztett, ledes angyalkákat, az életnagyságú betlehemet és a százéves épületek izzósorral kiemelt szépségét. Tetszettek neki az egyik pulton kipakolt színes, hagyományőrző mézeskalácsok, és hosszan elácsorgott egy antikvárium standja előtt, ahol régi kötetek várakoztak új gazdájukra. Kiválasztott egy csíkos könyvet, Janikovszky Éva Szalmalángját, és a zsebpénzéből megvásárolta magának. A szappanosnál finom gyümölcsillatút kért, majd jóízűen elkortyolta a meleg teát, mely átmelegítette testét-lelkét.

Most először Betti szépnek látta a várost, és jól érezte magát itt. Az otthoni adventi kirakodóvásár és ünnepi hangulat sokkal szerényebb volt, miként a település is. Otthon… Még mindig így gondolt szülővárosára, ahol élete első tíz esztendejét töltötte, pedig már hónapok óta itt lakott. Talán egyszer ezt is otthonának tekinti majd? Ez egyelőre elképzelhetetlennek tűnt számára.

Gyorsan elhessegette magától a keserédes nosztalgiát, és engedte, hogy a varázslatos adventi légkör beszippantsa.

A téliesített szökőkút körvonalait villódzó lámpák hangsúlyozták. Apró gyerekek szaladgáltak körülötte, és kesztyűs kezükkel üldözték a mindig elillanó fényeket. A soron következő árus gyönyörű kerámiatárgyakat kínált, egy testes nő éppen jókora sütőedényt méregetett. Arrébb népi motívumokkal díszített, kötött ruhaneműk tárultak eléjük, majd tucatnyi szaloncukor és más finomság csalogatta az édesszájú vásárlókat.

Több kört megtettek, s mindig felfedeztek valami új látványosságot vagy érdekességet. Betti kérésére végül a vásárban vacsoráztak meg: frissen sült kenyérlángost falatoztak, desszertként pedig diós kürtőskalácsot. Betti fájó szívvel vette tudomásul, amikor haza kellett indulniuk.

– Nem maradhatnánk még kicsit?

Anya a kivilágított templomra mutatott.

– Nézd csak, hány óra!

A mutatók pár perc híján nyolcat mutattak.

– Így elszaladt az idő?

– Menjünk.

Nem fért már bele semmi az aznap estébe, csupán a fürdés, fogmosás és alvás. Betti mégsem bánta. Csodálatos estéjük volt. A köszönőcédulát elkészíti holnap délután. Egy nap ide vagy oda már nem számít.

Hamar elnyomta az álom, és kivételesen nem aggódott azon az ébrenlét utolsó perceiben, hogy másnap iskolába kell mennie.

Reggelre elillant a jó hangulata, a szokásos kedvetlenséggel vette hátára táskáját. Délelőtt, a szünetekben befejezte a téli meseregényt, ebéd után pedig új olvasnivalóért indult a könyvtárba.

Ildikó néni éppen egy hetedikes fiúnak magyarázta, hol találja a Tüskevárt. Betti tanácstalanul toporgott, nem tudta eldönteni, elinduljon-e önállóan a polcok között keresgélni, vagy várja-e meg a könyvtárosnőt. Ekkor két felsős, de nála nem sokkal nagyobb lány lépett be a helyiségbe. Hogy kényelmesen elférjenek a zsúfolt szobában, Betti az ablak elé, az olvasószék mellé húzódott.

A fehérre festett ablakpárkányon azonnal észrevette a cetlit. Mintha csak lesimítaná a párkányt, előre nyúlt, és ujjaival felcsippentette a papírt, és lopva, hogy a többiek ne sejthessenek meg semmit, elolvasta.

„Azzal, hogy ide jársz, gazdagabbá vált az iskola.”

Betti szemét könny futotta el. Eddig úgy érezte, az intézményben senki nem venné észre, ha eltűnne vagy láthatatlanná válna, legfeljebb csupán Ildikó néni. Igen, egészen biztosan ő akar lelket önteni belé ezekkel a kedves üzenetekkel.

Betti most már nem kételkedett. Zsebre gyűrte a cédulát, megtörölte a szemét, és megfordult. Ildikó néni már a két lánnyal beszélgetett, de amazok nem siettek. Felberregett a csengő, Bettinek indulnia kellett. Jó lett volna, ha egyedül marad a könyvtárosnővel, és meg tudja köszönni a figyelmességét, de ez most nem sikerült. Talán a következő szünetben.

Csakhogy ezen a napon meglepően sokan tértek be a könyvtárba. Bettinek nem adódott lehetősége, hogy négyszemközt beszélhessen Ildikó nénivel.

Délután otthon nekifogott, hogy viszonozza a gesztust. Papírdarabot vágott ki, piros angyalkát rajzolt a szélére, majd hosszasan töprengett azon, mi legyen a szöveg. Egy lapot piszkozatnak fogott be, azon próbálgatta a mondatokat.

„Ildikó néni a legkedvesebb.”

„A szeretet a legfontosabb, és nem csak karácsonykor, hanem egész évben.”

„Köszönöm szépen az üzeneteket.”

Egyiket sem érezte elég frappánsnak és Ildikó néni gesztusához méltónak.

Anya kukkantott be a szobájába.

– Gyere vacsorázni.

– Már így eltelt az idő?

Betti azt hitte, egyszerűen, gyorsan elkészíti a cetlit, de az egész délutánja ráment. Be kellene fejeznie, mielőtt feláll.

– Mindjárt megyek – válaszolt.

Anya bólintott, és visszatért a konyhába.

Betti a teleírt piszkozatos lapra meredt. Melyik változat legyen? Átolvasta az eddigi ötleteit, majd megrázta a fejét. Bosszankodva meredt az angyalkával díszített papírocskára. Mit tegyen? Mennie kell, utána pedig már nem lesz ideje erre. Karácsony, szeretet, könyv, köszönet – ezek a szavak örvénylettek a fejében.

– Mi lenne, ha csak leírnád, amit érzel? – kérdezte félhangosan magától.

S már körmölte is: „A könyvtár a legjobb hely, és a könyvtárosok a legjobb fejek a világon. Köszönöm Ildikó néninek a kedvességét.”

Átfutotta a sorokat, majd elégedetten bólintott. Ez tökéletes lesz! Becsúsztatta a cetlit a tolltartójába, aztán felállt. Holnap délelőtt odacsempészi Ildikó néni asztalára. Csak nehogy valaki más találja meg!

Betti másnap torokfájással és hőemelkedéssel ébredt. Szó sem lehetett arról, hogy iskolába menjen. Helyette a gyermekorvosnál viziteltek, aki torokgyulladást állapított meg.

– Pihenj, fogyassz sok folyadékot, teázz – tanácsolta neki a doktornő, majd Betti édesanyjára nézett. – Néhány napig biztosan otthon kell maradnia. Szedje bőven az ilyenkor szokásos vitaminokat, felírtam erre a lapra, mit kell a patikában kérni. A recept a felhőben lesz.

Betti elszontyolodva lépett ki a rendelőből. Pont most kellett megbetegednie! Így nem tudja Ildikó néninek eljuttatni a köszönetét, pedig mennyit dolgozott rajta tegnap! Persze odaadhatja akkor is, ha visszatér, de mire meggyógyul, már alig marad idő a karácsonyi szünetig.

Nem gondolta, hogy egyszer is bánni fogja, ha nem mehet iskolába – pláne ebbe a suliba –, de most nagyon sajnálta. Azonban hiába szomorkodott – nem tehetett mást, otthon lábadozott.

Betakarózva mesét nézett, amikor a láz ledöntötte; ha jobban volt, olvasott. A szülei meglepték egy új könyvvel, A repülő osztállyal, és Erich Kästner karácsonyi-havas klasszikusa visszacsalogatta az adventi hangulatát. Amikor a közérzete már teljesen rendbe jött, csak még köhögött, ünnepi üdvözlőlapok rajzolásával foglalta el magát. Talán ezekből is adhatna Ildikó néninek egyet – villant eszébe az ötlet.

 

A folytatás holnaptól olvasható.