A következő hét közepén nyilvánította gyógyultnak a gyermekorvos; már csak öt napot kellett iskolába mennie ebben az évben.

Betti szokatlan módon alig várta, hogy másnap reggel indulhasson. Mielőbb meg akarta lepni a könyvtárosnőt az üzenetével. Azóta többször átírta köszönetét; a fogalmazással elégedett volt, de mindig szebb betűkkel akarta papírra vetni, mint ahogyan legutóbb sikerült. Végül már igazi gyöngybetűk sorakoztak a lapon, és a mindannyiszor átrajzolt angyalka is egyre csinosabb lett.

A könyvtárban a vidám karácsonyi dekorációt fahéjillat lengte be, amikor az első szünetben belépett. Az íróasztal sarkán ezúttal csak két manó lógatta a lábát, a harmadik az ablakpárkányon ült. Úgy tűnik, Ildikó néni ide-oda rakosgatja őket.

– Visszatért a legszorgosabb olvasóm – üdvözölte a könyvtárosnő kedvesen.

Betti visszaadta a kikölcsönzött köteteket, természetesen mindet kiolvasta betegsége idején. Sokat gondolkodott azon, hogy az üzenetet e könyvek egyikébe csúsztassa-e, de attól tartott, véletlenül valaki más találja meg. Nem mintha abból bármi baj származna, hiszen még az sem derülne ki, ki csempészte oda, Betti ugyanis nem írta rá nevét a papírra. De mindenképpen azt szerette volna, hogy a címzett kezébe kerüljön az köszönete.

Ildikó néni visszavette a könyveket, majd suttogva szólalt meg.

– Képzeld, mi történt velem a múlt héten, amíg beteg voltál. Kaptam egy nagyon kedves üzenetet, és azóta sem tudom, kitől. Itt várt az asztalomon egyik reggel. Nem is értem, hogyan kerülhetett ide, hiszen a könyvtár zárva volt, nem járhatott itt senki éjszaka.

Ildikó néni kotorászott kicsit a fiókjában, majd Betti elé tette a cetlit. Ugyanolyan volt, mint amilyeneket Betti talált, dísztelen, kis méretű lapocska, egyszerű, kék, nyomtatott betűkkel.

„Köszönjük a szép adventet a könyvek gondos őrének.”

Bettiben egy világ omlott össze. Mégpedig duplán. Egyrészt megdőlt az elmélete, hogy az üzenetek Ildikó nénitől származnak. Másrészt, ha más is kap ilyen cetliket, akkor az övéi nem is olyan különlegesek. Valamiben kivételezett helyzetűnek érezte magát, erre kiderült, hogy valójában nem is az.

Ildikó nénire nézett, aztán újra a cédulára. A folyosóról beszűrődött az iskolai szünet zsivaja. Betti megköszörülte a torkát, és még mindig nem tudta, mit mondjon.

– Nem te voltál, ugye? – kérdezte a könyvtárosnő.

– Nem – passzírozta ki Betti a szót az ajkain.

– Ha nem lettél volna beteg, rád gondoltam volna. De így… Nem tudom, talán a nyolcadikos lányok? Vivien? Mit gondolsz?

Betti továbbra is keresgélte a szavakat. – Izé… fogalmam sincs.

Ildikó néni egy lépést tett hátra, és Bettit vizslatta figyelmes tekintettel.

– Baj van?

Betti elpirult. Elszégyellte magát. Most tényleg rosszul érzi magát, mert rajta kívül más is kedves üzenetet kapott? Ráadásul olyan ember, aki igazán megérdemli. Nem lehet ennyire önző.

Ebben a pillanatban már érezte, ez a megfelelő alkalom, hogy a saját maga találta üzenetekről beszéljen. Mindent elmesélt Ildikó néninek, még azt is, hogy meg volt győződve róla, a könyvtáros küldözgeti neki ezeket.

Némi habozás után azt is elárulta, hogy készített egy köszönőlapocskát. Benyúlt a zsebébe, gondosan kisimította a meggyűrődött papírdarabot, és átnyújtotta.

Ildikó néni meghatódva vette át. Betti látta, hogy könnyek futották el a szemét, miközben átolvasta.

– Te meg a legkedvesebb olvasóm vagy – mondta, és megölelte a lányt.

Ildikó néninek könyv- és fahéjillata volt, akárcsak a helyiségnek. Amikor elengedte Bettit, cinkosan kacsintott és rámosolygott.

– Akkor már csak egy dolgunk van – jelentette ki. – Rá kell jönnünk, kinek köszönhetjük ezeket a bátorító üzeneteket.

Betti bólintott. – Azt én is szeretném tudni.

A csengő belehasított a könyvtár nyugalmába. Betti futva indult az emeleti osztályterembe.

– A következő szünetben jövök – kiáltotta még.

Amikor visszatért, hosszasan beszélgettek arról, hogyan leplezhetnék le a rejtélyes üzenetküldőt.

– Valószínűleg kora reggel vagy késő délután dolgozik – állapította meg Ildikó néni.

– De hogyan jut be az ajtón, ha nyitvatartási időn kívül zárva van? – tette fel a kérdést Betti.

– Talán elemeli a portáról a kulcsot.

– Vagy akkor surran be, amikor takarítanak?

– Elképzelhető.

Betti és Ildikó néni végül abban maradtak, hogy a könyvtáros lesben áll majd a takarítás ideje alatt, és megpróbálja kifigyelni, valaki nem oson-e be.

– A takarító néni esetleg nem küldhette az üzeneteket? – vetette fel Betti.

Ildikó néni a homlokát ráncolta. – Nem hiszem. Ismerem őt, nem az az üzengetős típus. Ha mondanivalója van, kerek-perec közli. S nem is vagyunk vele olyan kapcsolatban, hogy ilyen személyes megjegyzéseket hagyjon nekünk.

Betti kiválasztott három újabb olvasmányt a téli szünetig hátralévő napokra, de később még visszatért, és belekezdett egy negyedik könyvbe. Szokásos helyére, az ablak előtti székre kuporodott le, miközben két hatodikos lány karácsonyi témájú regényeket keresett Ildikó néni segítségével.

A könyvtárban még mindig fahéjillat terjengett, úgy tűnt, Ildikó néni egész nap fahéjas teával tartotta melegen magát.

Bettinek kényelmetlen érzése támadt, ahogy belelapozott a kiszemelt kötetbe. Mintha valaki figyelné. Körülnézett.

Nem látott senkit, csak az egyik piros ruhás manó ült még mindig az ablakpárkányon, egyenesen Betti felé fordítva. A lány halkan kuncogott.

– Ja, csak te vagy az – suttogta, és kezével megsimította a manó puha sapkáját.

Visszafordult a könyvhöz, és belemélyedt az újabb történetbe. Amikor az oldal aljára ért és átfordította a lapot, kék betűs cetli nézett vele farkasszemet. Betti szája tátva maradt. Nem számított újabb üzenetre.

„Örülhet, aki a barátodnak vallhatja magát.”

Betti lelkét megsimogatták a kedves szavak, de kissé elszomorodott. A régi barátaival hónapok óta nem találkozott, ebben az iskolában pedig egyetlen barátja sem akadt, leszámítva Ildikó nénit. Ő azonban felnőtt.

Betti a zsebébe gyűrte a papirost. Majd később, ha kettesben lesznek, megmutatja Ildikó néninek.

A könyvtárosnő másnap kora reggel érkezett a munkahelyére, és délután sokáig maradt. De nem látott semmi gyanúsat, és újabb cetlit sem kaptak.

– Nem tudom, marad-e elég időnk leleplezni a rejtélyes üzengetőt – aggodalmaskodott Ildikó néni. – Másfél nap, és kezdődik a téli szünet.

– Pedig nagyon szeretném tudni, ki az – jegyezte meg Betti.

– Az mindenesetre egyértelmű, hogy szívén viseli a sorsod.

Betti lehajtotta a fejét. Ő is így érezte, és pontosan ezért akart rájönni, ki az, akire Ildikó nénin kívül még számíthat itt.

A következő szünetben Betti – ahogy szokott – sietős léptekkel a könyvtárba indult. Valaki azonban elkapta a karját, és visszarántotta, miközben a nevét kiáltotta. Betti megrettenve fordult vissza.

 

Az utolsó rész holnaptól olvasható a blogon.