Egyik osztálytársa – az alacsony, barna hajú Vásári Gréta – állt előtte. Nem tűnt veszedelmesnek, de Betti elkerekedett szemmel nézett rá, és rémülten találgatta, mit akarhat tőle. Eddig sosem beszéltek egymással.

– Nincs kedved beszállni a játékunkba? Ország-városozunk fejben. Hárman szoktunk játszani, de Minerva beteg, és ketten nem olyan izgalmas.

Betti elpirult, aztán elsápadt, végül dadogva szólalt meg.

– Én… izé… szívesen… csak a könyvtár…

– Könyvtárba kell menned?

Betti tétovázott egy pillanatig. Mi történik, ha most nem megy le, hanem a lányokkal játszik? Semmi. Majd megy a következő szünetben. A könyvek megvárják. Ildikó néni is.

– Tulajdonképpen nem muszáj – bökte ki.

– Akkor játszol velünk?

– Igen, szívesen.

– Szuper! – lelkesedett Gréta. – Mindig olyan gyorsan elrobogsz, ha kicsengetnek, az előző szünetben sem értelek utol. Most sikerült, de tartottam attól, hogy nemet mondasz.

Betti hamar beletanult a játékba, és remekül érezte magát Grétáékkal. A következő órán már azért várta a szünetet, hogy újra a lányokkal lehessen.

A könyvtárba csak az utolsó óra után kopogott be, bízva abban, hogy Ildikó néni talán még bent lesz. Szerencséje volt.

– Nocsak, téged is látni – mosolygott rá a könyvtárosnő. – Eltűntél napközben. Történt valami?

Betti lehajtotta a fejét, lábával átrajzolta a padló mintáját, majd felnézett, és elmesélte, hogyan szólította meg az osztálytársa, és aztán hogyan játszottak az összes tízpercben.

– Ez nagyszerű! – lelkesedett Ildikó néni. – Éppen ideje volt, hogy barátokra lelj nálunk.

– Csak így ide nem tudtam lejönni.

– Ugyan már! Ha csak alkalmanként nézel be, akkor is kedves látogató vagy. Örülök, hogy társaságra találtál, és nyugodtan töltsd velük az idődet. Ez természetes dolog.

Betti megkönnyebbült, hogy Ildikó néni nem haragszik, amiért elhanyagolta.

Ma végre jól érezte magát, de otthon arra gondolt: ha Minerva visszatér a téli szünet után, Gréták újra hárman lesznek a játékhoz, és rá nem lesz szükség.

Az esztendő utolsó iskolai napja hóeséssel kezdődött. Habár a hópelyhek a földre érve elolvadtak, az időjárás igazi karácsonyi hangulatot varázsolt a városba.

Betti – szeptember óta először – jókedvűen lépett az épületbe. Grétáék már várták, de ezúttal nem a játék kedvéért. Arról kérdezték, a régi iskolájában hogyan készültek az ünnepekre. Betti mesélt, és végre nem fájó szívvel emlékezett vissza, hanem lelkesen magyarázott a figyelmesen hallgató lányoknak. Elmondta, hogy az ottani osztályfőnöke mézeskalácsot hozott, és azt majszolgatták karácsonyi dalok hallgatása közben.

– Nálunk bejgli szokott lenni az ebédhez, majd meglátod – újságolta Gréta. – Lehet választani a diós és a mákos között. Te melyiket szereted?

Betti elmosolyodott. – Mindkettőt.

Matekórán a számok helyett az ünnep játszotta a főszerepet, a gyerekek arról meséltek, milyen külföldi szokásokat ismernek, legalább hallásból.

A szünetet Betti Grétáékkal töltötte.

– Januártól, ha Minerva visszatér, négyesben játszunk – jelentette ki Gréta két forduló között. – Úgy még érdekesebb lesz.

Betti szíve kihagyott egy ütemet. Ez most komoly?

Gréta nem vette észre Betti zavart örömét, tovább csacsogott.

– Már alig várom! Meglátod, Minerva is jó arc.

Betti legszívesebben táncra perdült volna, de attól félt, bolondnak néznék. Mély levegőt vett, lassan fújta ki, hogy meglódult pulzusa lenyugodjon. De boldog mosolyának nem tudott, nem is akart parancsolni. Befogadták.

Miközben magyarórán arról beszélgettek, milyen karácsonyi és újévi ételeket szeretnek, Betti azon töprengett, hogyan találjon időt ezen a napon Ildikó néni meglátogatására. Kellemes ünnepeket szeretett volna kívánni neki.

Az élet azonban váratlanul megoldotta ezt a kérdést.

– Szeretnék egy csodálatos verset felolvasni a háromkirályokról, de sajnos nem volt időm magamhoz venni a kötetet – szólalt meg a tanárnő. – Betti, légy szíves, menj le a könyvtárba, és kérd el Ildikó nénitől a József Attila-összest.

Betti már igyekezett is a lépcsőn. Amikor benyitott, nem látta a könyvtárosnőt, de halk motoszkálást hallott a polcok felől. Biztosan pakol. Betti lassan beljebb ment, de sehol senki. Pedig mintha innen jött volna a hang.

Tompa puffanás törte meg a csendet, könyv eshetett le. Betti megfordult, és a piros ruhás karácsonyi manókat pillantotta meg, ahogy egy polcon kapaszkodnak. Az egyikük éppen leugrott a lepottyant kötet mellé.

Betti ijedtében megdermedt, a manók szintén megtorpantak.

– Mit csináltok? – szakadt ki a kérdés Bettiből, amikor úgy-ahogy visszanyerte lélekjelenlétét.

– Segítünk Ildikó néninek – válaszolt a lánymanó.

– Ti beszéltek, mozogtok?

– Amint látod. De ne áruld el senkinek, titok!

– Ildikó néni tudja?

– Dehogyis! Felnőttnek pláne ne mondd el!

Varázsütésre minden rejtély megoldódott.

– Ti küldtétek az üzeneteket?

– Talán mi – válaszolt az egyik fiúmanó.

– Miért?

– Úgy véltük, szükséged van biztatásra.

– Jólesett… Köszönöm.

– Szívesen, de most add vissza azt a könyvet.

Betti lehajolt, a két, polcon maradt manó pedig villámgyorsan a helyére tette a kiadványt.

– Miben mesterkedtek?

– Van egy utolsó meglepetésünk Ildikó néninek, de többet nem mondhatunk.

– Örülni fog neki?

– Természetesen! – vágta rá a manólány. – Senkinek nem akarunk rosszat.

Megnyikordult az ajtó, a manók mozdulatlan rongybabákká váltak. Betti kilépett a polcok közül, Ildikó néni felsikított.

– A szívbajt hoztad rám! Nem számítottam látogatóra ilyenkor!

– A József Attila-összesért küldtek le magyaróráról.

– Máris adom.

Ildikó néni a polcok közé indult, Betti követte. A manóknak már nyomát sem látta. Vajon hová tűntek?

Betti átvette a könyvet, de még nem moccant.

– Boldog karácsonyt, és köszönök mindent.

Ildikó néni rámosolyogott.

– Én is meghitt, szép ünnepeket kívánok. Jövőre várlak a barátaiddal együtt.