Adventi üzenetek 5. rész

Egyik osztálytársa – az alacsony, barna hajú Vásári Gréta – állt előtte. Nem tűnt veszedelmesnek, de Betti elkerekedett szemmel nézett rá, és rémülten találgatta, mit akarhat tőle. Eddig sosem beszéltek egymással.

– Nincs kedved beszállni a játékunkba? Ország-városozunk fejben. Hárman szoktunk játszani, de Minerva beteg, és ketten nem olyan izgalmas.

Betti elpirult, aztán elsápadt, végül dadogva szólalt meg.

– Én… izé… szívesen… csak a könyvtár…

– Könyvtárba kell menned?

Betti tétovázott egy pillanatig. Mi történik, ha most nem megy le, hanem a lányokkal játszik? Semmi. Majd megy a következő szünetben. A könyvek megvárják. Ildikó néni is.

– Tulajdonképpen nem muszáj – bökte ki.

– Akkor játszol velünk?

– Igen, szívesen.

– Szuper! – lelkesedett Gréta. – Mindig olyan gyorsan elrobogsz, ha kicsengetnek, az előző szünetben sem értelek utol. Most sikerült, de tartottam attól, hogy nemet mondasz.

Betti hamar beletanult a játékba, és remekül érezte magát Grétáékkal. A következő órán már azért várta a szünetet, hogy újra a lányokkal lehessen.

A könyvtárba csak az utolsó óra után kopogott be, bízva abban, hogy Ildikó néni talán még bent lesz. Szerencséje volt.

Olvass tovább →

Adventi üzenetek 4. rész

A következő hét közepén nyilvánította gyógyultnak a gyermekorvos; már csak öt napot kellett iskolába mennie ebben az évben.

Betti szokatlan módon alig várta, hogy másnap reggel indulhasson. Mielőbb meg akarta lepni a könyvtárosnőt az üzenetével. Azóta többször átírta köszönetét; a fogalmazással elégedett volt, de mindig szebb betűkkel akarta papírra vetni, mint ahogyan legutóbb sikerült. Végül már igazi gyöngybetűk sorakoztak a lapon, és a mindannyiszor átrajzolt angyalka is egyre csinosabb lett.

A könyvtárban a vidám karácsonyi dekorációt fahéjillat lengte be, amikor az első szünetben belépett. Az íróasztal sarkán ezúttal csak két manó lógatta a lábát, a harmadik az ablakpárkányon ült. Úgy tűnik, Ildikó néni ide-oda rakosgatja őket.

– Visszatért a legszorgosabb olvasóm – üdvözölte a könyvtárosnő kedvesen.

Betti visszaadta a kikölcsönzött köteteket, természetesen mindet kiolvasta betegsége idején. Sokat gondolkodott azon, hogy az üzenetet e könyvek egyikébe csúsztassa-e, de attól tartott, véletlenül valaki más találja meg. Nem mintha abból bármi baj származna, hiszen még az sem derülne ki, ki csempészte oda, Betti ugyanis nem írta rá nevét a papírra. De mindenképpen azt szerette volna, hogy a címzett kezébe kerüljön az köszönete.

Ildikó néni visszavette a könyveket, majd suttogva szólalt meg.

– Képzeld, mi történt velem a múlt héten, amíg beteg voltál. Kaptam egy nagyon kedves üzenetet, és azóta sem tudom, kitől. Itt várt az asztalomon egyik reggel. Nem is értem, hogyan kerülhetett ide, hiszen a könyvtár zárva volt, nem járhatott itt senki éjszaka.

Olvass tovább →

Adventi üzenetek 3. rész

Betti bólintott. Ha hazaérnek, majd megcsinálja a cetlit, nem kerül sok időbe. Kivágja a papírt, ráírja a szöveget, esetleg rajzol mellé valami egyszerű ünnepi motívumot. Így mindkét program belefér a délutánjába.

Az órák azonban szinte észrevétlenül elrepültek a csillogó-villogó forgatagban. A ragyogó fények díszbe öltöztették a csupasz fákat és a szürke lámpaoszlopokat. A főtéren hatalmas, pompás karácsonyfa terpeszkedett, a körülötte elhelyezett hangszórókból lágy ünnepi muzsika szólt, finoman körülfolyva a sokaságot. Kézművesek kínálgatták szebbnél szebb portékáikat, a levegőben hol kürtőskalács, hol kenyérlángos illata úszott.

Betti megcsodálta a levegőbe függesztett, ledes angyalkákat, az életnagyságú betlehemet és a százéves épületek izzósorral kiemelt szépségét. Tetszettek neki az egyik pulton kipakolt színes, hagyományőrző mézeskalácsok, és hosszan elácsorgott egy antikvárium standja előtt, ahol régi kötetek várakoztak új gazdájukra. Kiválasztott egy csíkos könyvet, Janikovszky Éva Szalmalángját, és a zsebpénzéből megvásárolta magának. A szappanosnál finom gyümölcsillatút kért, majd jóízűen elkortyolta a meleg teát, mely átmelegítette testét-lelkét.

Most először Betti szépnek látta a várost, és jól érezte magát itt. Az otthoni adventi kirakodóvásár és ünnepi hangulat sokkal szerényebb volt, miként a település is. Otthon… Még mindig így gondolt szülővárosára, ahol élete első tíz esztendejét töltötte, pedig már hónapok óta itt lakott. Talán egyszer ezt is otthonának tekinti majd? Ez egyelőre elképzelhetetlennek tűnt számára.

Gyorsan elhessegette magától a keserédes nosztalgiát, és engedte, hogy a varázslatos adventi légkör beszippantsa.

Olvass tovább →

Sok-sok szeretet és törődés egy mesében

Varázslatosan szép történetet olvastunk a napokban egy beteg kislányról, akiből aztán – leküzdve a nehézségeket – világhírű balerina lett. A szerző, Belláné Tóth Erika saját, édesanyaként szerzett tapasztalatait örökítette meg a mesekönyvben, amely természetesen happy enddel végződik.

A kislány, akinek a fáján madarak ülnek – ez a kissé rejtélyes cím látható a borítón, ám ha elolvassuk a kötetet, mindenre fény derül.

A mese egy cisztás fibrózisos kislányról, Lénáról szól, de fontos szerepet kap benne egy beteg fa, egy csodálatos, kék pillangó és egy varázsló. S természetesen a kislány édesanyja, akinek álmában az előbbiek megjelennek, mutatva a helyes utat a gyógyulás vagy legalábbis az állapotjavulás felé. A könyv nem csak a testi, hanem a lelki egészségre is hangsúlyt helyez: Léna végül megtalálja azt a tevékenységet, amiben kiteljesedhet.

Szép és sok érzékenységgel megírt mesekönyvet vehetünk kezünkbe

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 5. rész

Kedden iskola után Panna boldog mosollyal szaladt a kerítéshez, amikor meglátta Marcit.

– Képzeld, kiderült, milyen betegsége van anyának – újságolta. – Apa azt mondta, nincs nagy baj, meg fog gyógyulni, most már kapja a kezelést, és ha minden jól megy, még karácsony előtt hazajöhet.

– Szuper, ez nagyon jó hír – mosolygott Marci vissza, és valóban úgy érezte, hogy tiszta szívből együtt tud örülni Pannával. A kislány egyik karácsonyi kívánsága ezzel talán teljesül, az anyukája felépül, és karácsonykor együtt ünnepelhetnek. De vajon mi lesz a másik vágyával, az aranyszínű dísszel? Marci arra gondolt, hogy bár nagyon szeretne ő is bármi színeset a saját fájukra, ha csak egyet találnának, átengedné Pannának. Már egyszerűen annak is örülne, hogy Panna jókedvű és boldog.

A hét során a gyerekek megbeszélték a szüleikkel, hogy ezúttal Marci is elmegy Dédihez Pannáékkal. Azt természetesen nem kötötték a felnőttek orrára, hogy mit szeretnének ott. Néma izgalommal várták a pillanatot, amikor keresgélni kezdhetnek a padláson, de előbb fel kellett jutniuk. Dédi süteménnyel várta őket, és a falatozás után Panna nem tétovázott sokáig, hamar megkérdezte, felmehetnek-e.

– Miért? – ráncolta a homlokát apa.

– Hátha vannak fent régi karácsonyfadíszek – felelte Panna. – Nagyapa mindig azt mondja, tele van a padlás mindenféle ezeréves holmival.

– Annál azért kicsit fiatalabbak – kuncogott Dédi –, de már én magam sem emlékszem, mi minden van ott a dobozokban. Úgy rémlik, még az én szüleim tárgyai is ott lehetnek.

– A padláson hideg és sötét van – vetette ellen apa.

Olvass tovább →

Meseszó a betegágy mellett

Hosszú ideje csend van a blogon, aminek egyszerű, banális oka van: az influenza. Először – január második felében – a gyermekem szedte össze az oviban (végig is ment a csoporton), aztán február első felében én kerültem sorra. (Jellemző módon nem a fiamtól kaptam el, hanem az ő gyógyulása után feltehetően a munkahelyemen, ahol viszonylag sok ember dolgozik egyetlen légtérben.)

Őszintén bevallom, a betegen töltött napok alatt nemhogy írni, de felkelni sem volt erőm. Így azokat a meséket sem sikerült gépre vetnem, amelyekkel pár héttel korábban a gyermekemet szórakoztattam, míg ő az ágyban fekve próbálta legyűrni a lázat és a rosszullétet. Voltak olyan órák, amikor még mesét nézni sem volt kedve/ereje, csak feküdt… Megsajnáltam, és hogy eltereljem a figyelmét a betegségről, mesélni kezdtem neki – fejből, improvizálva. Ez még akkor is jöhetett, amikor semmi máshoz nem volt energiája. Sokszor egymás után mondtam, mondtam a hirtelenjében kitalált meséket, akár egy órán át is – olyankor jobbára már elment a hangom. Ő pedig akár egy órát is türelmesen várt arra, hogy anya tudjon jönni mesélni – mert betegápolás közben dolgoznom is kellett időnként.

Olvass tovább →