A liliom 2. rész

Esthajnal legszívesebben rögvest számonkérte volna rajta a liliomot, de Manó türelemre intette.

–     Bízd rám! – súgta neki, majd a napozó állathoz fordult. – Ennek a kislánynak ma délutánra elhervadt a szép, fehér lilioma. Nem te ettél belőle?

–     A tó közelében van? – kérdezte a pocok.

–     Nem, az erdőben – felelte Esthajnal.

A vízipocok lustán nyújtózkodott.

–     Nem jártam ott. Ebben a kánikulában semmi kedvem olyan messzire gyalogolni. Bár tulajdonképpen máskor sincs.

Ezzel köszönés nélkül bebújt az üregébe.

Esthajnal szeme megtelt könnyel.

–     Akkor ki tehette tönkre a virágomat?

Manó tanácstalanul tárta szét a karját.

–     Fogalmam sincs.

Hétpettyes katicabogár szállt le mellettük.

–     Biztosak vagytok benne, hogy állat volt? – kérdezte.

–     Nem – válaszolta Manó és Esthajnal egyszerre.

Olvass tovább →

A liliom 1. rész

Erdővári Manó apró háza tornácán ücsörgött, kedvenc könyvét olvasta, és limonádét kortyolt. Remélte, hogy az izgalmas történet eltereli a figyelmét a délutáni rekkenő hőségről, de hiába. Szellő sem mozdult, levél sem rezdült, a madarak sem énekeltek az erdőben, csak a nap ontotta melegét. Manó letörölte az izzadságcseppeket homlokáról, becsukta a könyvet, és kezével legyezte magát.

–     Jólesne egy fagylalt – jegyezte meg fennhangon.

Az órájára pillantott. Medvemama cukrászdája még nyitva, ott isteni citromfagyit kapni.

Feltette széles karimájú szalmakalapját, és útnak eredt. Gondosan elkerülte a napos tisztásokat, mindvégig a fák árnyékában haladt, ahol sokkal elviselhetőbbnek tűnt a kánikula.

Amikor barátja, Esthajnalék házának közelébe ért, megtorpant.

–     Talán szívesen fagyizna velem – vélekedett.

A házikó felé kanyarodott. A kislányt az udvaron találta, a tűző napon, a virágok mellett térdelt, és gondterhelten vizsgált valamit. Manó hangosan köhintett, hogy meg ne ijessze érkezésével.

–     De jó, hogy jöttél! – üdvözölte Esthajnal.

–     Szeretnélek meghívni fagyira.

–     Szívesen mennék, de sajnos a liliomom nagyon rosszul van. Délelőtt még teljes pompájában ragyogott, most viszont kókadozik.

Olvass tovább →

A király koronája 2. rész

A lovagteremben vörös bársonnyal bevont trónszéken ült a király.

–     Kedves alattvalók, külhoni országok vitézei és mindenki! A minap a kertben sétáltam, és felséges fejemről elragadták a koronát. Nem láttam, ki volt az, de őrszemeim jelentették, hogy a fekete sárkány száguldott el pompás birtokom felett. A koronát feltehetően fellegvárába vitte. Aki felséges fejfedőmet visszaszerzi, tíz zsák aranyat kap!

A szegény legény csodálkozva figyelte, hogy a király szavai után a vitézek, lovagok, szerencsevadászok kifelé oldalogtak a teremből. Mielőtt egyedül maradt, az egyik még odaszólt neki.

–     Menekülj, öcskös, ha kedves az életed. A fekete sárkánnyal nem jó ujjat húzni.

A fiú még soha nem hallott a fekete sárkányról, de nem akart hős lenni. Megfordult, hogy távozzon, ám ekkor meghallotta a király hangját.

–     Ne menj el te is, kérlek! Senki nem vállalja, hogy visszahozza a koronámat! Ha te megteszed, a tíz zsák aranyat megduplázom!

A fiú az uralkodóra pillantott.

–     Nem vagyok vitéz, felséges királyom, csak egy vándor!

–     Derék legénynek nézel ki. Könyörgök, hozd vissza a koronámat, hiszen anélkül nem sokáig maradhatok a trónomon. Cserébe teljesítem minden kívánságod.

A legény eltöprengett, eszébe jutottak az öregasszony szavai, hogy megcsinálhatja a szerencséjét.

Olvass tovább →

A király koronája 1. rész

Élt egyszer egy szegény ember a fiával. Folyton dolgoztak, mégsem jutottak egyről a kettőre. Kicsiny házban laktak, és meg kellett becsülniük minden falatot. Egy napon így szólt az apa a fiúhoz:

–       Tőlem már nem tanulhatsz többet. Indulj el a nagyvilágba, sajátíts el egy mesterséget, hogy tisztességesen eltarthasd a majdani családodat.

A legény megpakolta a tarisznyáját kenyérrel, szalonnával, paprikával, és útnak eredt.

Ment, mendegélt, míg egy sűrű erdőhöz nem ért. Az országút ugyan megkerülte a rengeteget, de a fiú úgy döntött, toronyiránt lecsapja a nagy kanyart. Bátran a fák közé vetette magát, és halkan dudorászva bicskájával utat vágott magának a buja növényzetben.

A hatalmas erdőnek azonban csak nem akart vége szakadni. Már napok óta bolyongott, elfogyott az élelme, kénytelen volt apró állatokat elejteni és megsütni, hogy ne haljon éhen.

–     Soha nem jutok ki már innen? – morgott egy hét elteltével.

Ekkor egy dolmányos varjú röppent hozzá, és világos, tágas tisztásra vezette. A tisztás közepén takaros faház állt. A fiú bekopogott.

–     Ki zavarja meg magányomat? – hallatszott egy bosszús hang belülről.

Kattant a zár, nyílt az ajtó. Vénséges vén anyó nézett szembe a fiúval.

–     Jó napot, öreganyám! Útba tudna igazítani egy szegény vándort? Már egy hete tévelygek ebben az erdőben, sehogy sem sikerül megtalálnom a kivezető utat.

–     Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Aztán miből gondolod, hogy csak úgy elárulom, merre kell menned?

–     Reménykedem öreganyám jó szándékában.

Az anyó jóízűen felnevetett.

Olvass tovább →

Nádasi Krisztina: A tengelic

A burkus király birodalmán innen, a talján hercegségtől s északra, volt egyszer egy különleges ország, magas bércek közé zárva, oly magasak közé, hogy oda emberfia be nem juthatott, még sárkányháton sem.

A völgyben gyümölcsfák nőttek – színpompás virágot hozó meggyek, kajszik, szilvák, imhol egy dió s mandula. A fák boldog békességben nőttek, egymással megállapodva, melyikük hol nő, éspedig mekkorára. Köztük csermelyek kanyarogtak, s akadt egy tó is, épp ennek a szélén nőtt a legbokrétásabb virágzatú, patyolatfehéren tavaszt váró cseresznyefa, s ennek tetejében élt a mézik királya teljes udvartartásával és negyvenkilenc gyermekével. Boldogan és vidáman éltek, a fiatalok naphosszat játszottak – a királyi gyermekek a nem előkelő származású mézikkel is szóba álltak –, az állatokkal pedig különösen jó viszonyt ápoltak, felettébb a mókusokkal, a felnőttek meg pipáztak s adomákat meséltek egymásnak. #leírás róluk?

– Volt ám egyszer egy szörnyeteg, aki bejutott valaha az országunkba – mesélte épp egy öreg mézi, aranysárga, hosszú szakállú. – Megjelent az égen teljes családjával, átszakították a felhőket, és pont ott a túlparton csaptak le, ni – s pipájával mutatott előre.

A legnagyobb királyfi épp ott lábatlankodott mellette.

– Mindig is tudni akartam, mi van a tó túloldalán – mondta.

– Hjaj, fiam – válaszolta az öreg, s ebben minden benne volt. Magócs – mert így hívták az ifjú királyfit – betéve tudta a leckét: hogy az ő szárnyaik túl gyengék és vékonyak, a tavon nem kelhetnek át, mert túl széles, s ahhoz meg túl nagy, hogy egy élet alatt körbekerüljék, hiába élnek a mézik 153 évig.

Magócsnak a veteményese gondozása jelentette a legnagyobb örömet

Magócs szomorkodva bandukolt tovább. A cseresznyefa egyik eldugott ágabogában nevelt kertecskéjéhez ment, a veteményes gondozása jelentette neki a legnagyobb örömet. Az ágról lelógó gömbházikójában a magok közt válogatott, amikor apjaura betoppant hozzá.

– Jaj, fiam, Magócs, hát megint itt magányodban tengődsz. Feleséget kellene már találnod s átvenned tőlem a kormányzás feladatát – sóhajtott.

Magócs szomorúan felelte ugyanazt, amit mindig:

– Egyik kisasszony bolondosabb, mint a másik, egyikük sem királynénak való. Tegye meg apám királyfinak Bojtor öcsémet, ő a semmittevéshez is jobban ért!

Ezzel a királynak is egyet kellett értenie. Földjük mindent megadott nekik, dolgoznia senkinek sem kellett, még ő maga sem értette fiát, miért bajlódik a veteményessel, amikor a mézi, ha éhes, csupán odaszáll egy fához, s lakmározik terméséből. Ott is hagyta fiát. Magócs meg gondolkodott magában. Milyen szörnyetegek érkezhettek a túlpartra? Honnan? Hogyan keltek át a mondabeli hegygerincen?

Olvass tovább →

A csodálatos pókháló 2. rész

A pók nagy lendülettel leereszkedett a fáról, és a galagonyabokrokhoz futott, hogy lássa, megmenekült-e különleges szabásmintájú hálójából valamennyi. Sírdogálva állapította meg, hogy szinte nyoma sem maradt.

–       Mi a baj? – repült mellé a feketerigó.

A pók szipogva felnézett.

–       A medve tönkretette a csodás hálómat.

–       Biztosan nem szándékosan tette – mentegette a kismadár.

–       Nem, véletlenül belegyalogolt. De még csak nem is bánta! Annyit mondott, hogy sajnálja, és elment. Egyáltalán nem érdekelte! Felháborító, hogy a nagy állatok azt csinálnak a kicsikkel, amit akarnak!

–       Eddig nem ilyennek ismertem a medvét – töprengett fennhangon a rigó.

–       Tévedtél – jelentette ki a pók határozottan.

–       Nem tudod újra szőni?

–       Nagy munka volt először is. Aztán majd ismét belegyalogol valaki, és odalesz az egész.

Másnap reggel a pók jobb kedvvel ébredt. Körbejárta a galagonyabokrokat, felmászott rájuk, aztán egyszerű, kicsi háló szövésébe fogott.

Olvass tovább →

A csodálatos pókháló 1. rész

A pók szorgalmasan dolgozott ezen a napsütéses őszi délelőttön. Hatalmas hálót szőtt két szomszédos galagonyabokor közé. Időnként megállt, gondosan megszemlélte, hol tart, majd folytatta a munkáját.

–       Ez igen! – dicsérte a feketerigó. – Micsoda háló lesz ez, barátom!

A pók elégedetten bólintott.

–       Új szövésminta alapján készítem, a nagynénémtől tanultam.

–       Nincs még egy ilyen az erdőben – biztatta a madárka. – Csodájára jár majd mindenki!

A pók elmosolyodott a kedves szavak hallatán, majd újra belevetette magát a munkába. Újabb és újabb szálakat húzott ki, tovább formálva az egyre nagyobb és díszesebb alkotást.

Mire a nap delelőre ért, az új, csodálatos pókháló elkészült. A pók egy közeli faágról vizsgálgatta művét, nem talált benne kivetnivalót.

–       Gyönyörű darab – lelkendezett egy arra járó nyuszi.

–       Álomszép, ahogy a napfény megcsillan rajta – tódította a varangy.

A pók boldogan zsebelte be az elismerő szavakat. Aztán úgy döntött, lepihen kicsit az egyik galagonyabokor árnyékos rejtekében, hiszen kimerítő délelőtt állt mögötte. A kellemes kora őszi melegben hamar el is szundított.

Döngő léptekre, aztán nagy morgásra riadt fel. Ijedten szaladt elő a bokor mélyéről. Elszörnyedt a látványtól. Egy fiatal medve állt pontosan ott, ahol az imént még a hálója feszült, és mancsával pofáját tapogatta.

Olvass tovább →

Adventi naptár 1. rész

Az adventi naptár apró, piros csizmácskái ünnepi hangulattal töltötték meg a lakást december első napján. Viola nem lepődött meg, hiszen az évek során már hozzászokott a karácsonyváró kalendáriumhoz, de örömmel fogadta a bontogatnivalót. Kinyitotta az egyes számú csizmácskát, és kihúzott belőle egy apró csokoládét.

– Megehetem? – kérdezte édesanyjától.

– Reggelire nem. Majd délután, ha hazaértél az iskolából.

Viola elhúzta a száját. – Az még olyan soká lesz.

– Valahogy csak kibírod addig – biztatta anya mosolyogva, mire Viola duzzogva letette az asztalra az édességet. – Itt fog várni uzsonnára – tette hozzá anya.

Viola rosszkedvűen vállat vont, bár belátta, a csokoládé valóban nem reggelire való. Végignézett az adventi naptáron, és megállapította, hogy nagyon messze még a karácsony.

– Hamar elszalad ez a pár hét – vigasztalta apa. – Mire észbe kapunk, már a fenyőfát díszítjük. December 6-án pedig még a Mikulás is tiszteletét teszi. Persze csak a jó gyerekeknél.

Viola arca felderült, ahogyan végigpörgette a fejében, mennyi program és ajándék vár rá ebben a hónapban. Korcsolyázás, ünnepi fények, karácsonyi vásár, kürtőskalács illata a levegőben, íze a szájában, és persze minden nap kinyithat egy csizmácskát. Öt nap múlva érkezik a Mikulás, egy csomó finomságra számíthat. Az egész megkoronázásaként pedig december végén itt lesz a karácsony, ragyogó fával, alatta tengernyi, szépen becsomagolt ajándékkal. Viola arra jutott magában, hogy ez a legjobb hónap az évben, és nem is baj, ha messze még a vége, hiszen annál tovább tart a varázslat.

De a félrerakott csoki miatti sértődöttsége még nem múlt el teljesen. Igazán tehetnének ma kivételt a szülei. Vagy ebben a hónapban. Hiszen ilyenkor minden kicsit más.

Olvass tovább →

Karácsonyi finomságok 4. rész

Kis idő múlva választ kaptak a kérdésekre. Elmúlt karácsonyokról ismerős illatok szálltak a konyhában, keveredve a mézeskalács jellegzetes, kellemes szagával.

– Ez hasonlít – szimatolt Bori elégedetten a levegőbe.

– Igen. Remélem, az íze is megfelelő lesz – bólintott Máté.

Alig várták, hogy megsüljön, és apa kiemelje a tepsit a forró sütőből. Ott sürögtek-forogtak körülötte, nézegették, egyezik-e a színe a nagyiéval.

– Gyerekek, hagyjátok kicsit hűlni, utána megkóstolhatjátok – nyugtatta őket apa.

A gyerekek persze türelmetlenül lesték, mikor érkezik el az a pillanat, amikor nem csak a szaglásukkal, hanem az ízlelésükkel is próbára tehetik az ünnepre szánt finomságokat. Hiába intette apa óvatosságra őket, mégis sikerült megégetni a nyelvüket: nem bírtak tovább várni.

Először nem is érezték az ízét, csak a forróságot. Ám amikor kapkodva megfújták a következő falatot, és újra próbálkoztak, a régi, megszokott aroma áradt szét a szájukban. Máté és Bori egymásra mosolyogtak, és egyszerre kezdtek el ujjongani.

– Igen, ez az! Sikerült! Pont olyan az íze, mint a nagyiénak!

– Biztosan nagy meglepetést szereztek vele holnap – jegyezte meg apa.

Másnap szenteste reggelére ébredtek. Semmi nem úgy történt, ahogyan más években szokott. De az ikrek már egyáltalán nem bánták. Tele voltak izgalommal, várakozással, örömmel.

Olvass tovább →

Karácsonyi finomságok 3. rész

Nagymama folytatta a csevegést, de jobbára csak apa válaszolgatott neki. Bori annyira mérges és csalódott volt, oda sem tudott figyelni. Csak azon járt az esze, hol lehet a süteményes füzet, és hogyan szerezhetnék meg a receptet.

– Apa tudnál nekem segíteni kicsit? – csendült fel Máté hangja pár perc múlva a konyhából.

– Persze – felelte apa, és kisietett.

Bori zavartan nézett a nagymamára, mert fogalma sem volt, miről folyt éppen a társalgás. Gondolatban ezer átkot szórt Mátéra, aki egy kis eszegetést sem tud egyedül megoldani.

Apa és Máté együtt tértek vissza a konyhából. Újra helyet foglaltak a kanapén, majd apa rövidesen búcsúzkodni kezdett. Bori kétségbeesetten vette tudomásul, hogy mindjárt indulnak, és nem szerezték meg azt, amiért jöttek. Így nem tudják meglepni a nagymamát a karácsonyi keksszel. Pedig milyen szuper ötlet volt!

Bori rosszkedvűen távozott, s ahogy kiértek az utcára, nekiesett az ikertestvérének.

– Nem sikerült megtalálni a receptet, és ahelyett, hogy feltartottad volna a nagymamát, még a nyakunkra küldted!

– Hidd el, megvolt az oka. Ugyanis a konyhában megtaláltam a sütis füzetet. Az asztal alá kellett dugnom, amikor nagyi benézett. Aztán azért hívtam ki apát, hogy a telefonjával fényképezze le a karácsonyi keksz receptjét. Utána visszatettem a füzetet oda, ahol találtam. Nagyi nem vett észre az egészből semmit.

Bori zavartan motyogott.

– Ja, akkor bocsi.

Máté felnevetett.

– Az a lényeg, hogy megvan, és délután, ha bevásároltunk, kezdhetjük a sütögetést.

Olvass tovább →