A madárka elsuhant, és kis idő múlva egész csapattal érkezett. Nem kellett sokat várniuk, hamarosan Esthajnal is visszatért egy kis zacskó napraforgómaggal és dióval. A hóra borította az eleséget, a cinkék pedig jóízűen nekiláttak. Manó és Esthajnal mosolyogva nézte a lakomát. A cinkék elégedetten csipegettek, de nem ácsorogtak a havon, fel-felröppentek a fákra, hogy aztán onnan újra leszálljanak az eleség mellé. Manónak szöget ütött a fejébe a dolog.
– Miért repkedtek ide-oda a föld és az ágak között?
– Hideg a hó, fázik a lábunk rajta. Nekünk sajnos nincs olyan jó meleg lábbelink, mint nektek – magyarázták a cinkék.
Manó fejében zakatolni kezdtek a fogaskerekek, hogyan segíthetne még a madaraknak. Ha nem a hóra borítanák a magokat, hanem más felületre, fagyoskodás nélkül falatozhatnának.
Hatalmas pelyhekben hullott a hó. A földet, a fák és bokrok csupasz ágait fehér takaró vonta be. Erdővári Manó forró teát kortyolgatott, és az ablakon át gyönyörködött a látványban. Amikor letette a kiürült bögrét, úgy döntött, sétára indul az erdőben. Szerette, amikor a friss hóban taposhat, és a cipője nyom mintát az érintetlen fehér lepelbe.
Rétegesen felöltözött, hótaposót húzott, vastag télikabátot, sapkát, sálat öltött, és útnak eredt.
Az erdő szokatlan csenddel várta az arra járót. Manó talpa alatt ropogott a hó, más nesz azonban nem hallatszott. Erdővári Manó úgy érezte, mintha egyedül lenne a világon. Akár meg is ijedhetett volna, de a különös hangulat megnyugtatóan hatott rá.
A némaság viszont még a behavazott erdőben sem tart örökké. Manó fülét hamarosan halk kuncogás ütötte meg. A hang irányába kanyarodott. Ahogy közeledett, a nevetés kacagássá erősödött, és ismerőssé vált. Mielőtt odaért volna, már tudta, ki az.
Kedves barátja, az erdőben lakó aprócska lány, Esthajnal élvezte a hóesést. Kezével kapkodott a lefelé keringő hópihék után, és ha sikerült egyet elcsípnie, nevetve figyelte, ahogyan az elolvad a tenyerén.
– Olyan csodás ez a hóesés! – fogadta Manót lelkesen. – Már alig vártam! Készítünk hóembert?
Manó mosolyogva egyezett bele, és nekiálltak nagy hógolyót gyúrni a hóember pocakjának. De hiába forgatták, tapasztgatták a pelyheket, azok nem akartak összeragadni. Minden igyekezetük ellenére újra meg újra széthullottak.
Erdővári Manó apró háza tornácán ücsörgött, kedvenc könyvét olvasta, és limonádét kortyolt. Remélte, hogy az izgalmas történet eltereli a figyelmét a délutáni rekkenő hőségről, de hiába. Szellő sem mozdult, levél sem rezdült, a madarak sem énekeltek az erdőben, csak a nap ontotta melegét. Manó letörölte az izzadságcseppeket homlokáról, becsukta a könyvet, és kezével legyezte magát.
– Jólesne egy fagylalt – jegyezte meg fennhangon.
Az órájára pillantott. Medvemama cukrászdája még nyitva, ott isteni citromfagyit kapni.
Feltette széles karimájú szalmakalapját, és útnak eredt. Gondosan elkerülte a napos tisztásokat, mindvégig a fák árnyékában haladt, ahol sokkal elviselhetőbbnek tűnt a kánikula.
Amikor barátja, Esthajnalék házának közelébe ért, megtorpant.
– Talán szívesen fagyizna velem – vélekedett.
A házikó felé kanyarodott. A kislányt az udvaron találta, a tűző napon, a virágok mellett térdelt, és gondterhelten vizsgált valamit. Manó hangosan köhintett, hogy meg ne ijessze érkezésével.
– De jó, hogy jöttél! – üdvözölte Esthajnal.
– Szeretnélek meghívni fagyira.
– Szívesen mennék, de sajnos a liliomom nagyon rosszul van. Délelőtt még teljes pompájában ragyogott, most viszont kókadozik.
A lovagteremben vörös bársonnyal bevont trónszéken ült a király.
– Kedves alattvalók, külhoni országok vitézei és mindenki! A minap a kertben sétáltam, és felséges fejemről elragadták a koronát. Nem láttam, ki volt az, de őrszemeim jelentették, hogy a fekete sárkány száguldott el pompás birtokom felett. A koronát feltehetően fellegvárába vitte. Aki felséges fejfedőmet visszaszerzi, tíz zsák aranyat kap!
A szegény legény csodálkozva figyelte, hogy a király szavai után a vitézek, lovagok, szerencsevadászok kifelé oldalogtak a teremből. Mielőtt egyedül maradt, az egyik még odaszólt neki.
– Menekülj, öcskös, ha kedves az életed. A fekete sárkánnyal nem jó ujjat húzni.
A fiú még soha nem hallott a fekete sárkányról, de nem akart hős lenni. Megfordult, hogy távozzon, ám ekkor meghallotta a király hangját.
– Ne menj el te is, kérlek! Senki nem vállalja, hogy visszahozza a koronámat! Ha te megteszed, a tíz zsák aranyat megduplázom!
A fiú az uralkodóra pillantott.
– Nem vagyok vitéz, felséges királyom, csak egy vándor!
– Derék legénynek nézel ki. Könyörgök, hozd vissza a koronámat, hiszen anélkül nem sokáig maradhatok a trónomon. Cserébe teljesítem minden kívánságod.
A legény eltöprengett, eszébe jutottak az öregasszony szavai, hogy megcsinálhatja a szerencséjét.
Élt egyszer egy szegény ember a fiával. Folyton dolgoztak, mégsem jutottak egyről a kettőre. Kicsiny házban laktak, és meg kellett becsülniük minden falatot. Egy napon így szólt az apa a fiúhoz:
– Tőlem már nem tanulhatsz többet. Indulj el a nagyvilágba, sajátíts el egy mesterséget, hogy tisztességesen eltarthasd a majdani családodat.
A legény megpakolta a tarisznyáját kenyérrel, szalonnával, paprikával, és útnak eredt.
Ment, mendegélt, míg egy sűrű erdőhöz nem ért. Az országút ugyan megkerülte a rengeteget, de a fiú úgy döntött, toronyiránt lecsapja a nagy kanyart. Bátran a fák közé vetette magát, és halkan dudorászva bicskájával utat vágott magának a buja növényzetben.
A hatalmas erdőnek azonban csak nem akart vége szakadni. Már napok óta bolyongott, elfogyott az élelme, kénytelen volt apró állatokat elejteni és megsütni, hogy ne haljon éhen.
– Soha nem jutok ki már innen? – morgott egy hét elteltével.
Ekkor egy dolmányos varjú röppent hozzá, és világos, tágas tisztásra vezette. A tisztás közepén takaros faház állt. A fiú bekopogott.
– Ki zavarja meg magányomat? – hallatszott egy bosszús hang belülről.
Kattant a zár, nyílt az ajtó. Vénséges vén anyó nézett szembe a fiúval.
– Jó napot, öreganyám! Útba tudna igazítani egy szegény vándort? Már egy hete tévelygek ebben az erdőben, sehogy sem sikerül megtalálnom a kivezető utat.
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Aztán miből gondolod, hogy csak úgy elárulom, merre kell menned?
A burkus király birodalmán innen, a talján hercegségtől s északra, volt egyszer egy különleges ország, magas bércek közé zárva, oly magasak közé, hogy oda emberfia be nem juthatott, még sárkányháton sem.
A völgyben gyümölcsfák nőttek – színpompás virágot hozó meggyek, kajszik, szilvák, imhol egy dió s mandula. A fák boldog békességben nőttek, egymással megállapodva, melyikük hol nő, éspedig mekkorára. Köztük csermelyek kanyarogtak, s akadt egy tó is, épp ennek a szélén nőtt a legbokrétásabb virágzatú, patyolatfehéren tavaszt váró cseresznyefa, s ennek tetejében élt a mézik királya teljes udvartartásával és negyvenkilenc gyermekével. Boldogan és vidáman éltek, a fiatalok naphosszat játszottak – a királyi gyermekek a nem előkelő származású mézikkel is szóba álltak –, az állatokkal pedig különösen jó viszonyt ápoltak, felettébb a mókusokkal, a felnőttek meg pipáztak s adomákat meséltek egymásnak. #leírás róluk?
– Volt ám egyszer egy szörnyeteg, aki bejutott valaha az országunkba – mesélte épp egy öreg mézi, aranysárga, hosszú szakállú. – Megjelent az égen teljes családjával, átszakították a felhőket, és pont ott a túlparton csaptak le, ni – s pipájával mutatott előre.
A legnagyobb királyfi épp ott lábatlankodott mellette.
– Mindig is tudni akartam, mi van a tó túloldalán – mondta.
– Hjaj, fiam – válaszolta az öreg, s ebben minden benne volt. Magócs – mert így hívták az ifjú királyfit – betéve tudta a leckét: hogy az ő szárnyaik túl gyengék és vékonyak, a tavon nem kelhetnek át, mert túl széles, s ahhoz meg túl nagy, hogy egy élet alatt körbekerüljék, hiába élnek a mézik 153 évig.
Magócsnak a veteményese gondozása jelentette a legnagyobb örömet
Magócs szomorkodva bandukolt tovább. A cseresznyefa egyik eldugott ágabogában nevelt kertecskéjéhez ment, a veteményes gondozása jelentette neki a legnagyobb örömet. Az ágról lelógó gömbházikójában a magok közt válogatott, amikor apjaura betoppant hozzá.
– Jaj, fiam, Magócs, hát megint itt magányodban tengődsz. Feleséget kellene már találnod s átvenned tőlem a kormányzás feladatát – sóhajtott.
Magócs szomorúan felelte ugyanazt, amit mindig:
– Egyik kisasszony bolondosabb, mint a másik, egyikük sem királynénak való. Tegye meg apám királyfinak Bojtor öcsémet, ő a semmittevéshez is jobban ért!
Ezzel a királynak is egyet kellett értenie. Földjük mindent megadott nekik, dolgoznia senkinek sem kellett, még ő maga sem értette fiát, miért bajlódik a veteményessel, amikor a mézi, ha éhes, csupán odaszáll egy fához, s lakmározik terméséből. Ott is hagyta fiát. Magócs meg gondolkodott magában. Milyen szörnyetegek érkezhettek a túlpartra? Honnan? Hogyan keltek át a mondabeli hegygerincen?
A pók nagy lendülettel leereszkedett a fáról, és a galagonyabokrokhoz futott, hogy lássa, megmenekült-e különleges szabásmintájú hálójából valamennyi. Sírdogálva állapította meg, hogy szinte nyoma sem maradt.
– Mi a baj? – repült mellé a feketerigó.
A pók szipogva felnézett.
– A medve tönkretette a csodás hálómat.
– Biztosan nem szándékosan tette – mentegette a kismadár.
– Nem, véletlenül belegyalogolt. De még csak nem is bánta! Annyit mondott, hogy sajnálja, és elment. Egyáltalán nem érdekelte! Felháborító, hogy a nagy állatok azt csinálnak a kicsikkel, amit akarnak!
– Eddig nem ilyennek ismertem a medvét – töprengett fennhangon a rigó.
– Tévedtél – jelentette ki a pók határozottan.
– Nem tudod újra szőni?
– Nagy munka volt először is. Aztán majd ismét belegyalogol valaki, és odalesz az egész.
Másnap reggel a pók jobb kedvvel ébredt. Körbejárta a galagonyabokrokat, felmászott rájuk, aztán egyszerű, kicsi háló szövésébe fogott.
A pók szorgalmasan dolgozott ezen a napsütéses őszi délelőttön. Hatalmas hálót szőtt két szomszédos galagonyabokor közé. Időnként megállt, gondosan megszemlélte, hol tart, majd folytatta a munkáját.
– Ez igen! – dicsérte a feketerigó. – Micsoda háló lesz ez, barátom!
A pók elégedetten bólintott.
– Új szövésminta alapján készítem, a nagynénémtől tanultam.
– Nincs még egy ilyen az erdőben – biztatta a madárka. – Csodájára jár majd mindenki!
A pók elmosolyodott a kedves szavak hallatán, majd újra belevetette magát a munkába. Újabb és újabb szálakat húzott ki, tovább formálva az egyre nagyobb és díszesebb alkotást.
Mire a nap delelőre ért, az új, csodálatos pókháló elkészült. A pók egy közeli faágról vizsgálgatta művét, nem talált benne kivetnivalót.
– Gyönyörű darab – lelkendezett egy arra járó nyuszi.
– Álomszép, ahogy a napfény megcsillan rajta – tódította a varangy.
A pók boldogan zsebelte be az elismerő szavakat. Aztán úgy döntött, lepihen kicsit az egyik galagonyabokor árnyékos rejtekében, hiszen kimerítő délelőtt állt mögötte. A kellemes kora őszi melegben hamar el is szundított.
Döngő léptekre, aztán nagy morgásra riadt fel. Ijedten szaladt elő a bokor mélyéről. Elszörnyedt a látványtól. Egy fiatal medve állt pontosan ott, ahol az imént még a hálója feszült, és mancsával pofáját tapogatta.
Az adventi naptár apró, piros csizmácskái ünnepi hangulattal töltötték meg a lakást december első napján. Viola nem lepődött meg, hiszen az évek során már hozzászokott a karácsonyváró kalendáriumhoz, de örömmel fogadta a bontogatnivalót. Kinyitotta az egyes számú csizmácskát, és kihúzott belőle egy apró csokoládét.
– Megehetem? – kérdezte édesanyjától.
– Reggelire nem. Majd délután, ha hazaértél az iskolából.
Viola elhúzta a száját. – Az még olyan soká lesz.
– Valahogy csak kibírod addig – biztatta anya mosolyogva, mire Viola duzzogva letette az asztalra az édességet. – Itt fog várni uzsonnára – tette hozzá anya.
Viola rosszkedvűen vállat vont, bár belátta, a csokoládé valóban nem reggelire való. Végignézett az adventi naptáron, és megállapította, hogy nagyon messze még a karácsony.
– Hamar elszalad ez a pár hét – vigasztalta apa. – Mire észbe kapunk, már a fenyőfát díszítjük. December 6-án pedig még a Mikulás is tiszteletét teszi. Persze csak a jó gyerekeknél.
Viola arca felderült, ahogyan végigpörgette a fejében, mennyi program és ajándék vár rá ebben a hónapban. Korcsolyázás, ünnepi fények, karácsonyi vásár, kürtőskalács illata a levegőben, íze a szájában, és persze minden nap kinyithat egy csizmácskát. Öt nap múlva érkezik a Mikulás, egy csomó finomságra számíthat. Az egész megkoronázásaként pedig december végén itt lesz a karácsony, ragyogó fával, alatta tengernyi, szépen becsomagolt ajándékkal. Viola arra jutott magában, hogy ez a legjobb hónap az évben, és nem is baj, ha messze még a vége, hiszen annál tovább tart a varázslat.
De a félrerakott csoki miatti sértődöttsége még nem múlt el teljesen. Igazán tehetnének ma kivételt a szülei. Vagy ebben a hónapban. Hiszen ilyenkor minden kicsit más.
