A cinke hálásan elmosolyodott.

– Az nagy segítség lenne.

Esthajnal már indult is.

– Sietek – kiáltott még távozóban.

A cinke bátortalanul fordult Manóhoz.

– Szólhatok a testvéreimnek? Talán nekik is jut.

– Biztos vagyok benne – helyeselt Manó.

A madárka elsuhant, és kis idő múlva egész csapattal érkezett. Nem kellett sokat várniuk, hamarosan Esthajnal is visszatért egy kis zacskó napraforgómaggal és dióval. A hóra borította az eleséget, a cinkék pedig jóízűen nekiláttak. Manó és Esthajnal mosolyogva nézte a lakomát. A cinkék elégedetten csipegettek, de nem ácsorogtak a havon, fel-felröppentek a fákra, hogy aztán onnan újra leszálljanak az eleség mellé. Manónak szöget ütött a fejébe a dolog.

– Miért repkedtek ide-oda a föld és az ágak között?

– Hideg a hó, fázik a lábunk rajta. Nekünk sajnos nincs olyan jó meleg lábbelink, mint nektek – magyarázták a cinkék.

Manó fejében zakatolni kezdtek a fogaskerekek, hogyan segíthetne még a madaraknak. Ha nem a hóra borítanák a magokat, hanem más felületre, fagyoskodás nélkül falatozhatnának.

– Mit szólnátok, ha barkácsolnék egy madáretetőt?

A cinkék bólogattak.

– Nagyszerű lenne!

Ahogy hazaért, Manó keresett néhány deszkát és szeget a ház körül, és másnap délelőtt elkészült a szép, új etetővel. Kiakasztotta egy könnyen megközelíthető bükkfára, Esthajnal pedig hozott napraforgómagot, és beleszórta.

A cinkék örömmel vették birtokba az etetőt.

– Amíg el nem olvad a hó, minden nap hozunk nektek ide harapnivalót – ígérte Manó, Esthajnal pedig egyetértően bólogatott.

– Rengeteg napraforgónk van még – tette hozzá a kislány.

A madarak hálásan csipogtak, és az ismét szállingózó hó sem vette el a jókedvüket.

Manó egy darabig figyelte a lassan aláhulló pelyheket és az azokat kapkodó Esthajnalt, majd megint megpróbálkozott a hógolyógyúrással.

– Végre tapad a hó – állapította meg elégedetten.

– Akkor csinálhatunk hóembert – lelkesedett Esthajnal.

– Segítünk nektek – ajánlkoztak a cinkék.

Manó és Esthajnal pocakot és fejet készített, a cinkék pedig fakéregdarabokat hoztak, ebből lett szeme, orra és szája a hóembernek.

– Hogyan nevezzük el? – kérdezte Manó.

Esthajnal sokáig ráncolta a homlokát, de nem jutott eszébe semmilyen hóembernév.

– Legyen Falat – javasolta cinke barátjuk.

– Ennél találóbbat el sem tudok képzelni – helyeselt Manó, és Esthajnal is egyetértett.

Falat az erdő lakóinak kedvencévé vált, és egészen olvadásig őrizte a madáretetőt, sőt kicsit még azután is.