A cinke hálásan elmosolyodott.
– Az nagy segítség lenne.
Esthajnal már indult is.
– Sietek – kiáltott még távozóban.
A cinke bátortalanul fordult Manóhoz.
– Szólhatok a testvéreimnek? Talán nekik is jut.
– Biztos vagyok benne – helyeselt Manó.
A madárka elsuhant, és kis idő múlva egész csapattal érkezett. Nem kellett sokat várniuk, hamarosan Esthajnal is visszatért egy kis zacskó napraforgómaggal és dióval. A hóra borította az eleséget, a cinkék pedig jóízűen nekiláttak. Manó és Esthajnal mosolyogva nézte a lakomát. A cinkék elégedetten csipegettek, de nem ácsorogtak a havon, fel-felröppentek a fákra, hogy aztán onnan újra leszálljanak az eleség mellé. Manónak szöget ütött a fejébe a dolog.
– Miért repkedtek ide-oda a föld és az ágak között?
– Hideg a hó, fázik a lábunk rajta. Nekünk sajnos nincs olyan jó meleg lábbelink, mint nektek – magyarázták a cinkék.
Manó fejében zakatolni kezdtek a fogaskerekek, hogyan segíthetne még a madaraknak. Ha nem a hóra borítanák a magokat, hanem más felületre, fagyoskodás nélkül falatozhatnának.
– Mit szólnátok, ha barkácsolnék egy madáretetőt?
