Hatalmas pelyhekben hullott a hó. A földet, a fák és bokrok csupasz ágait fehér takaró vonta be. Erdővári Manó forró teát kortyolgatott, és az ablakon át gyönyörködött a látványban. Amikor letette a kiürült bögrét, úgy döntött, sétára indul az erdőben. Szerette, amikor a friss hóban taposhat, és a cipője nyom mintát az érintetlen fehér lepelbe.
Rétegesen felöltözött, hótaposót húzott, vastag télikabátot, sapkát, sálat öltött, és útnak eredt.
Az erdő szokatlan csenddel várta az arra járót. Manó talpa alatt ropogott a hó, más nesz azonban nem hallatszott. Erdővári Manó úgy érezte, mintha egyedül lenne a világon. Akár meg is ijedhetett volna, de a különös hangulat megnyugtatóan hatott rá.
A némaság viszont még a behavazott erdőben sem tart örökké. Manó fülét hamarosan halk kuncogás ütötte meg. A hang irányába kanyarodott. Ahogy közeledett, a nevetés kacagássá erősödött, és ismerőssé vált. Mielőtt odaért volna, már tudta, ki az.
Kedves barátja, az erdőben lakó aprócska lány, Esthajnal élvezte a hóesést. Kezével kapkodott a lefelé keringő hópihék után, és ha sikerült egyet elcsípnie, nevetve figyelte, ahogyan az elolvad a tenyerén.
– Olyan csodás ez a hóesés! – fogadta Manót lelkesen. – Már alig vártam! Készítünk hóembert?
Manó mosolyogva egyezett bele, és nekiálltak nagy hógolyót gyúrni a hóember pocakjának. De hiába forgatták, tapasztgatták a pelyheket, azok nem akartak összeragadni. Minden igyekezetük ellenére újra meg újra széthullottak.
– Sajnos nem tapad a hó, túl vizes – állapította meg Manó.
Esthajnal elszontyolodott.
– De kár! Olyan jó lett volna egy mókás figura répaorral!
Manónak más ötlete támadt.
– Mi lenne, ha hóangyalkát csinálnánk?
Esthajnal rögtön felvidult.
– Jó! Hogyan kell?
Manó oldalra kinyújtotta mindkét karját, majd hanyatt dőlt. Amikor leért, végtagjait mozgatva rajzolt angyalformát a hóba. Esthajnalnak nagyon tetszett az eredmény.
– De szép! Én is kipróbálom!
– Ugye vízálló a ruhád?
– Igen.
– Akkor rajta!
Esthajnal Manó mozdulatait utánozva a hóba vetette magát, és csilingelő kacagás közepette elkészítette a maga hóangyalát. Utána felálltak, és megnézték, mit alkottak.
– Csináljunk még! – kérte a kislány.
Miközben a fák között sorra készültek a hóangyalkák, Manó fülét panaszos csipogás ütötte meg. Csendre intette Esthajnalt, és figyelmesen fülelt. Egy közeli bükk alsó ágán hamarosan fel is fedezte a szomorú hang gazdáját. Egy cinke volt az. Manó megszólította.
– Mi a baj, kedves barátom?
A cinke kétségbeesett arccal fordult felé.
– A hó! – bökte ki boldogtalanul.
Manó nem értette.
– Mi a gond vele?
– Mindent beborít, és elfedi mindazt, amit megehetnék. Éhes vagyok, és reggel óta hiába keresek harapnivalót, nem találok.
Manó és Esthajnal összenéztek.
– Mit szoktál enni? – kérdezte a kislány a cinkétől.
– Általában pókokat és rovarokat, de télen főleg olajos magvakat. Diót, fenyőmagot, néha tökmagot és napraforgót.
Esthajnal elégedetten bólintott.
– Van otthon napraforgómagunk és diónk is. Hozzak neked belőle?
A második rész holnaptól olvasható a blogon.