A burkus király birodalmán innen, a talján hercegségtől s északra, volt egyszer egy különleges ország, magas bércek közé zárva, oly magasak közé, hogy oda emberfia be nem juthatott, még sárkányháton sem.

A völgyben gyümölcsfák nőttek – színpompás virágot hozó meggyek, kajszik, szilvák, imhol egy dió s mandula. A fák boldog békességben nőttek, egymással megállapodva, melyikük hol nő, éspedig mekkorára. Köztük csermelyek kanyarogtak, s akadt egy tó is, épp ennek a szélén nőtt a legbokrétásabb virágzatú, patyolatfehéren tavaszt váró cseresznyefa, s ennek tetejében élt a mézik királya teljes udvartartásával és negyvenkilenc gyermekével. Boldogan és vidáman éltek, a fiatalok naphosszat játszottak – a királyi gyermekek a nem előkelő származású mézikkel is szóba álltak –, az állatokkal pedig különösen jó viszonyt ápoltak, felettébb a mókusokkal, a felnőttek meg pipáztak s adomákat meséltek egymásnak. #leírás róluk?

– Volt ám egyszer egy szörnyeteg, aki bejutott valaha az országunkba – mesélte épp egy öreg mézi, aranysárga, hosszú szakállú. – Megjelent az égen teljes családjával, átszakították a felhőket, és pont ott a túlparton csaptak le, ni – s pipájával mutatott előre.

A legnagyobb királyfi épp ott lábatlankodott mellette.

– Mindig is tudni akartam, mi van a tó túloldalán – mondta.

– Hjaj, fiam – válaszolta az öreg, s ebben minden benne volt. Magócs – mert így hívták az ifjú királyfit – betéve tudta a leckét: hogy az ő szárnyaik túl gyengék és vékonyak, a tavon nem kelhetnek át, mert túl széles, s ahhoz meg túl nagy, hogy egy élet alatt körbekerüljék, hiába élnek a mézik 153 évig.

Magócs szomorkodva bandukolt tovább. A cseresznyefa egyik eldugott ágabogában nevelt kertecskéjéhez ment, a veteményes gondozása jelentette neki a legnagyobb örömet. Az ágról lelógó gömbházikójában a magok közt válogatott, amikor apjaura betoppant hozzá.

– Jaj, fiam, Magócs, hát megint itt magányodban tengődsz. Feleséget kellene már találnod s átvenned tőlem a kormányzás feladatát – sóhajtott.

Magócs szomorúan felelte ugyanazt, amit mindig:

– Egyik kisasszony bolondosabb, mint a másik, egyikük sem királynénak való. Tegye meg apám királyfinak Bojtor öcsémet, ő a semmittevéshez is jobban ért!

Ezzel a királynak is egyet kellett értenie. Földjük mindent megadott nekik, dolgoznia senkinek sem kellett, még ő maga sem értette fiát, miért bajlódik a veteményessel, amikor a mézi, ha éhes, csupán odaszáll egy fához, s lakmározik terméséből. Ott is hagyta fiát. Magócs meg gondolkodott magában. Milyen szörnyetegek érkezhettek a túlpartra? Honnan? Hogyan keltek át a mondabeli hegygerincen?

Magócs kapát vett kezébe, s gyomlálni indult, ám egyszer csak sötét árnyék takarta el a napot. A fiú megrettent. Mi lehet ekkora, ami az égből érkezik? Fedezékbe bújt volna, de messzi a házikó, s veteményese felett a faleveleket megritkította, hogy bőven essék rájuk a fény.

Félelmetes szörny szállt le az ágra. Hegyes arcú, piros fejű, szilvamag testű lény – két lábon!

– Ne ijedj meg tőlem – szólalt meg.

– Ki vagy?

– Tengelic. Egy madár.

A fiú a tengelic hátán szíjakat vett észre. – S ezek mi végre valók?

– A simuk így szállhatnak fel a hátamra, elviszem őket messzire.

– Simuk?

– Bizony.

A királyfi elámult. A madár hátán a nyereg, a kantár épp akkora volt, hogy felszállhatott volna rá. – Én is kipróbálhatom? – kérdezte.

– Persze. Ha cserébe mindent elmondasz arról, hová keveredtem. Még sosem jártam a tó túloldalán.

Magócs elámult.

– A túlpartról érkeztél? A simuktól?

– Bizony, a nagyapám hozta hátán a simukirályt, van annak vagy ötszáz éve, azóta is a királyi családot szolgáljuk. Nagy felfedezők, térképet készítenek a világról, vannak rajzolóik és mérnökeik, ezek készítik a papírt falevelekből, a műszereket fából és kötélből, gyűjtik a világ kincseit, orchideát és padlizsánt nevelnek…

– Vigyél el oda! – kiáltotta Magócs izgatottan.

A tengelic a háta felé intett csőrével, Magócs felszállt, kantárt ragadott, és már repültek is. Repültek hét nap, hét éjszaka a rengeteg víztükör felett, míg a fűzfák tarkította parthoz nem értek.

– Ez a királyi palota – mondta a tengelic. A fa törzsén odú volt – Magócs meglepődött, mert a mókusok éltek csak odúban, a mézik nem –, s az odúból gyönyörű, zöld hajú lány sietett ki.

– Tenkes, öreg csavargó, merre jártál? Hét nap, hét éjszaka kereslek… – elállt a szava, ahogy a daliás Magócsot meglátta.

– Elnézést, kisasszonyom, én tartottam fel a madarát – szólt a királyfi. – Magócs vagyok, s a túlpartról érkezem, a mézik országából.

A királylány felsikkantott.

– A mézik! Milyen rég el akartunk már menni oda, ám a távoli tájak valahogy mindig izgalmasabbak voltak! Kérem, meséljen el mindent – mondta lelkesen a lány, és kézen fogta Magócsot, húzta be az odúba. – Édesapám, édesanyám, látogatónk van!

Odabenn Magócs szeme-szája elállt a csodálkozástól. Valódi palotát faragtak ki a simuk a fa belsejében, több emeletre kanyarogtak fel a lépcsők.

– Ezt hogyan készítették? – kérdezte.

– Mindjárt elmesélem – mondta a királylány kacagva, de elébb bemutatta a fiút szüleinek. Az öreg király és királyné elfogódva üdvözölték, s hamar kiderült, nekik Écska az egyetlen leányuk. De milyen leányuk! Magócs be sem tudott telni a lánnyal, aki serényen vezette körbe a birodalmukban, megmutatta a tengelicek fészkét, a térképrajzoló műhelyodút, bemutatta jó néhány tervezőnek, többek között annak is, aki az odúk vájására alkalmas gépezeteket tervezte.

– Itt aztán akad tennivaló – jegyezte meg Magócs elégedetten. Napokat töltött el Écska királykisasszonnyal a simuk földjén, mire eszébe jutott, hogy otthon bizonyára aggódnak érte. Amikor megemlítette, hogy kölcsönkéri Tenkest, és hazarepül, a lány könnyekben tört ki. Magócs ezt látván rögvest megkérte a kezét. Ketten repültek haza, hogy bejelentsék a nagy hírt a mézik országában. Nagy lakodalmat csaptak, a tengelicek alig győzték szállítani a vendégeket a nagy esküvőre!

Magócs híres feltaláló lett, gyümölcsfákat és virágokat keresztezett, huszonegy gyereke lett Écskával, és boldogan éltek, míg meg nem haltak!