Az adventi naptár apró, piros csizmácskái ünnepi hangulattal töltötték meg a lakást december első napján. Viola nem lepődött meg, hiszen az évek során már hozzászokott a karácsonyváró kalendáriumhoz, de örömmel fogadta a bontogatnivalót. Kinyitotta az egyes számú csizmácskát, és kihúzott belőle egy apró csokoládét.

– Megehetem? – kérdezte édesanyjától.

– Reggelire nem. Majd délután, ha hazaértél az iskolából.

Viola elhúzta a száját. – Az még olyan soká lesz.

– Valahogy csak kibírod addig – biztatta anya mosolyogva, mire Viola duzzogva letette az asztalra az édességet. – Itt fog várni uzsonnára – tette hozzá anya.

Viola rosszkedvűen vállat vont, bár belátta, a csokoládé valóban nem reggelire való. Végignézett az adventi naptáron, és megállapította, hogy nagyon messze még a karácsony.

– Hamar elszalad ez a pár hét – vigasztalta apa. – Mire észbe kapunk, már a fenyőfát díszítjük. December 6-án pedig még a Mikulás is tiszteletét teszi. Persze csak a jó gyerekeknél.

Viola arca felderült, ahogyan végigpörgette a fejében, mennyi program és ajándék vár rá ebben a hónapban. Korcsolyázás, ünnepi fények, karácsonyi vásár, kürtőskalács illata a levegőben, íze a szájában, és persze minden nap kinyithat egy csizmácskát. Öt nap múlva érkezik a Mikulás, egy csomó finomságra számíthat. Az egész megkoronázásaként pedig december végén itt lesz a karácsony, ragyogó fával, alatta tengernyi, szépen becsomagolt ajándékkal. Viola arra jutott magában, hogy ez a legjobb hónap az évben, és nem is baj, ha messze még a vége, hiszen annál tovább tart a varázslat.

De a félrerakott csoki miatti sértődöttsége még nem múlt el teljesen. Igazán tehetnének ma kivételt a szülei. Vagy ebben a hónapban. Hiszen ilyenkor minden kicsit más.

A nap azonban pontosan ugyanúgy zajlott, mint a többi. Semmi különlegesség, apa elvitte az iskolába, ahol pontosan ugyanolyan unalmasak voltak az órák, mint máskor, az ebéd is lehetett volna jobb, az uzsonnáról nem is beszélve. Sem díszek, sem fények nem utaltak a közelgő karácsonyra. Viola nem értette, a felnőttek miért nem erőltetik meg kicsit magukat, hogy már december elsején érezhessék a diákok az ünnepi hangulatot. A szünetekben a barátnőivel csak erről beszélt: ki milyen adventi naptárt kapott, és mit talált benne, s hogy mit fognak csinálni a következő hetekben. Csupa izgalom, várakozás.

Amikor Viola délután hazaért az édesanyjával, végre megehette a csokit. A finom íz átjárta a száját, és még percekig ott maradt a nyelvén.

– De kár, hogy nincs még egy belőle! – sóhajtotta.

– Akkor is ezt mondanád, ha tízet ettél volna – felelt anya.

– De olyan jó!

– Viszont csak mértékkel érdemes fogyasztani, mert nagyobb mennyiségben megárthat. Például elronthatod vele a hasadat. De ne felejtsd el, holnap is kinyithatsz egy csizmácskát.

– Abban is csoki lesz?

– Hadd legyen meglepetés!

Viola kíváncsian várta a másnap reggelt. Akkor egy kis cukorkát talált a naptárban. Harmadik nap pedig mézespuszedlit. Természetesen ezeket sem ehette meg reggelire, csak miután hazaérkezett az iskolából.

Akkor azonban már nem panaszkodott emiatt. Tudta, kár a gőzért, a szülei ebben nem engednek.

A negyedik napon ismét a finom csokiból kapott egy kis darabot. December 4-e szombatra esett, így nem kellett feltétlenül megvárnia a délutánt az elfogyasztásával. Természetesen reggelire ekkor sem kerülhetett az asztalra, ezért Viola a tízóraival próbálkozott. Anya rábólintott.

– Nemsokára elmegyünk nagyiékhoz látogatóba, de magaddal viheted, ott majd megeszed.

Viola elégedett volt a válasszal.

– Képzeld, ott lesz Lajos bácsi is! – újságolta anya.

Lajos bácsi nagymama unokaöccse, rendőrtiszt volt, aki a sok plecsni és a komoly egyenruha ellenére rengeteget bolondozott. A gyerekek rajongtak érte. Viola szája mosolyra húzódott, ahogy meghallotta a nevét. Jó móka lesz a mai ebéd! Lajos bácsi sok vicces történetet is mesélt, a múltkor például arról, hogyan menekült egy tolvaj télvíz idején alsónadrágban.

A lány alig várta, hogy induljanak, gyorsan felöltözött, a kabátját és a cipőjét is felhúzta. Azért a csokiról sem feledkezett meg, a kezében szorongatva toporgott az előszobában.

– Jaj, rád melegszik az a ruha – aggódott anya, aki szokásához híven még nem készült el. – Menj le az udvarra, ott várj meg minket.

– Jó – válaszolt Viola, és vidáman lecsattogott a lépcsőn, ki a kapun, a társasház gondozott kertjébe.

Az udvar szomorú arcát mutatta; a virágok rég elnyíltak, a fák megkopaszodtak, az örökzöldek is sápadtabban lengették ágaikat. Viola nem sokat foglalkozott a látvánnyal, a kezében lévő csokit nézegette. Vajon mi lenne, ha most enné meg? Haragudnának rá anyáék?

A lány addig-addig vizsgálgatta a tenyerén heverő édességet, míg neki nem ment valaminek. Megbillent, kezéből kicsúszott a csokoládé. Ijedten kapott utána, ám a hirtelen mozdulattól elveszítette az egyensúlyát, és elesett. Térdébe fájdalom hasított, miközben bosszankodva nézett a csoki után.

Ármin, a földszinten lakó, vele egykorú fiú állt mellette. Vele ütközött. Ármin lehajolt, és felvette a finomságot.

– Az az enyém! – rivallt rá Viola.

– Tudom – felelt a fiú csendesen. – Csak segíteni akartam.

A kezét nyújtotta a lánynak, hogy felsegítse. Viola kissé szégyenkezve fogadta el jobbját, majd amikor talpra állt, visszakapta a csokiját is.

– Köszönöm… és bocsánat, azt hittem, el akarod venni – motyogta a lány.

– Miért venném el? – csodálkozott a fiú. – Hiszen a tiéd.

Viola egyre zavartabban topogott.

– Ez nem mindenkit akadályozna meg benne – nyögte ki végül.

A távolból autóbusz hangját sodorta feléjük a lágy szellő, a város nyüzsgése mégis távolinak tűnt a csendes kertben. Viola lopva a kapu felé pislogott. Vajon mikor jönnek már anyáék? Ezek után csak nem hagyhatja itt Ármint udvariatlanul, de miről beszélgessen vele, miután lopási szándékkal gyanúsította meg?

– Az adventi naptáramban volt a csoki – bökte ki, hogy mondjon valamit.

– Az jó – helyeselt a fiú.

– Neked is van adventi naptárad?

– Nincs – mondta Ármin, Viola pedig észrevette a tekintetéből áradó szomorúságot.

– De tudod, mi az?

– Régebben nekem is volt, de idén nem lehetett. A szüleimnek nincs rá pénze, mert apukám elvesztette a munkáját. Emiatt most sok mindenről le kell mondanunk.

– Sajnálom – jegyezte meg Viola, és szabad kezével megérintette a fiú karját. Aztán felé nyújtotta a csokoládét. – Tessék, neked adom.

A fiú elvörösödött. – Köszönöm, de nem fogadhatom el.

– Miért nem?

– Mert a tiéd, te kaptad.

– De én neked akarom adni.

– Nem szeretném, ha sajnálatból tennéd.

Viola nem értette. Ármin helyében ő boldogan elfogadta volna a csokit. Értetlenül nézett a fiúra. A következő pillanatban kinyílt a ház kapuja, és megjelentek a szülei.

– Mennem kell – mondta a lány.

– Rendben – felelte Ármin nyugodtan. – Szia.

Viola megtorpant. – Most haragszol?

– Nem, dehogyis. Miért haragudnék?

Viola összezavarodott. – Nem tudom.

– Várnak a szüleid – jegyezte meg Ármin könnyedén.

Viola elrobogott, de furcsa szégyenérzetétől egész délelőtt nem tudott szabadulni. Olyannyira nem, hogy zsebre dugott csokiját sem ette meg, pedig egyetlen pillanatra sem feledkezett meg róla.

– Viola, megetted már a csokit? – kérdezte anyukája délután, immár újra otthon.

– Nem – felelte a lány, és némi habozás után elmesélte édesanyjának az Árminnal folytatott furcsa beszélgetését.

– Képzeld magad a helyébe – tanácsolta anya.