Violának ez nehezen sikerült, így bement a szobájába, lefeküdt az ágyára, lehunyta a szemét, és megpróbálta kitalálni, milyen lenne az életük, ha olyan helyzetben lenne, mint a szomszéd fiú. Vajon mi mindenről kellene lemondania?

Nem bontogathatna adventi kalendáriumot. Nem mehetne korcsolyázni, hiszen a jégpálya sem ingyenes. A karácsonyi vásárba ellátogathatnának, de talán nem vehetnének semmit. Sem finom, kimérős, kézműves szaloncukrot, sem új karácsonyfadíszeket. A kürtős kalács illata a levegőben szállna, de arra sem telne. Csak nézhetné, ahogyan mások eszegetik.

Viola fantáziájában ez a karácsony megfakult. Hiába villogtak körülötte a színek és a fények, hasztalan zengtek a jól ismert ünnepi dalok, mintha csak kívülről nézte volna az egész kavalkádot és mások önfeledt boldogságát.

A lány végül elképzelte, hogyan viselkedne, ha valaki neki akarná adni a kürtős kalácsát, miután megtudta, hogy nekik nem futja rá. Kellemetlenül érezte magát, noha ő sem értette, miért. Hiszen értékelte a jó szándékot, a kedvességet. Ha gondolatban elfogadta, szégyenkezett, hogy mások szánalmára szorult, ha meg nem, szinte kicsordult a nyála, annyira kívánta a finomságot. Micsoda nyomorult egy helyzet – dühöngött magában, de végre világos lett számára, miért mondott Ármin nemet.

Utána még sokáig gondolkodott azon, hogyan segíthetne úgy, hogy Ármin elfogadja, és ne sértse meg a fiú büszkeségét. Egyszer csak eszébe jutott egy régebben olvasott könyv, amelyben két testvér minden falatot megosztott egymással. Ők Árminnal ugyan csak szomszédok, de így is jó ötletnek találta, és a tettek mezejére lépett.

Az anyukája engedélyével leszaladt a földszintre Árminékhoz, és becsengetett. A fiú a szobájában rajzolgatott, és eléggé meglepődött, amikor az anyja halkan bekopogott, majd beengedte Violát.

– Felezzük meg a reggeli csokit, és együk meg együtt – javasolta a lány. – És nem azért, mert sajnállak, hanem mert szeretném megosztani veled az örömömet – tette hozzá gyorsan.

Ármin elmosolyodott, bólintott.

Valami különös csoda folytán Viola másnaptól minden csizmácskában két kis édességet talált. Dupla csokoládét, dupla mézespuszedlit, dupla szaloncukrot. A finom falatokat pedig minden délután megosztotta Árminnal. Eszegetés közben Ármin megmutatta a könyveit, a játékait, végül a rajzait is – Violának nagyon tetszettek a képei, ő feleennyire sem tudott rajzolni. Ármin elárulta, hogy grafikus szeretne lenni, ha megnő. Viola nem tudta, mi az a grafikus, de Ármin elmagyarázta: olyan ember, aki plakátokat, pólómintákat vagy bármi mást rajzol. Akár mesekönyv-illusztrációkat is. Violának még fogalma sem volt róla, ő mi lenne felnőttként. Talán tanítónő, mert akkor minden nap írhatna a táblára, és az jó mulatság. Vagy virágárus, mert akkor meg szép csokrokat köthetne.

A hosszú, sötét, téli délutánokon kipróbálták a fiú társasjátékait is, aztán Viola levitte a sajátjai közül is a kedvenceket. Előfordult, hogy a lány olyan sokáig időzött Árminéknál, hogy csak vacsorára ért haza. Korábban soha nem álmodta, hogy valaha ilyen remekül megtalálja a közös hangot egy fiúval. Ármin azonban nagyon jó fej volt. Sokkal jobb, mint az osztálytársai.

Egyik délután azonban édesanyja azzal engedte le Violát, hogy ne maradjon sokáig, csak adja át az aznapi édességet.

Viola csalódottan nézett anyjára. – Miért?

– Mert ma délután megnézzük a karácsonyi vásárt a belvárosban.

Viola a kezében tartott két mézespuszedlire nézett.

– És mi lenne, ha elhívnánk Ármint is? Megoszthatnánk vele a kürtőskalácsot – javasolta a lány.

– Remek ötlet, és büszke vagyok rád, hogy eszedbe jutott – helyeselt anya. – Mondd meg Árminnak, öltözzön melegen, nemsokára találkozunk lent.

Viola lelkesen szaladt a földszintre, ahol átadta Árminnak a puszedlit, és tolmácsolta a meghívást.

– Szeretnél menni? – kérdezte Ármin anyukája a fiától.

– Igen – felelt Ármin halkan.

– Hurrá! Nagyon jó lesz – adott hangot örömének Viola.

Ármin kissé zavartan mosolygott, de azért boldognak tűnt.

A karácsonyi vásárban ragyogó fények és ünnepi hangulat fogadta őket. Fabódékban kézművesek kínálgatták szebbnél szebb portékáikat, a hangszórókból a Csendes éj szólt, a sétány felett aranyszínben játszó lámpások világítottak. Az épületeken izzósorok fényei festették ünnepire a város arcát. A tér közepén hatalmas termetű fenyőfa magasodott, melynek ágait lampionok és más díszek ékesítették. Alatta életnagyságú betlehemes jelenetet csodálhattak meg, a kis Jézushoz éppen a pásztorok érkeztek látogatóba. A levegőben forralt bor szaga keveredett a sült gesztenyéével, máshol pedig kürtős kalács illata csiklandozta orrukat.

Viola szülei kimérős, kézműves szaloncukrot vettek, nem felejtettek el Árminnak is csomagoltatni egy adagot. A fiú marcipánosat és zseléset választott. Vásároltak kürtős kalácsot is, noha meglehetősen hosszú sor kanyargott az árus előtt.

A gyerekek azonban nem bánták, addig is élvezhették a kavalkádot. Közben megegyeztek, hogy mindketten diósat kérnek, és testvériesen megfelezik egymással.

– Hű, de jó! – sóhajtott fel Viola az első falat után, és Ármin is bólogatott. Pillanatok alatt begyűrték a nagy kalácsot. A végén még egy meleg tea is dukált nekik, csak hogy átmelegítse őket.

Sétáltak még egy kört, megnézték a legmutatósabb termékeket és a leglátványosabb díszeket, készült néhány közös fénykép. Aztán lassan indulniuk kellett, hiszen másnap Violának és Árminnak is korán kellett kelnie, iskolába mentek.

Amikor a következő nap délutánján Viola megérkezett Árminékhoz, kezében az adventi naptárban talált cukorkákkal, a fiút nagy munkában találta. Ármin a karácsonyi vásárt rajzolta, az árusok fabódéit, az épületeket, a világító díszeket.

– Ez nagyon szép lesz! – csodálta meg Viola a készülő képet.

– Még nagyon az elején járok – jegyezte meg Ármin szerényen.

– De máris klassz! – dicsérte Viola. – Bárcsak én is így tudnék rajzolni.

– Te biztosan másban vagy jó. Anyukám azt mondja, mindenki jó valamiben, csak meg kell találni, mi az.

– Én még nem tudom – mondta Viola lemondóan.

– Az nem baj. Előbb-utóbb tuti kiderül.

Másnap Ármin meglepően morcosan fogadta Violát. Szinte rá sem nézett, amikor a lány belépett a szobába. Viola azonnal megérezte a rossz hangulatot, de remélte, a finom csoki jobb kedvre deríti Ármint. Csakhogy a fiú nem kérte az édességet.

– Mi a baj? – kérdezte Viola aggódva.

– Szerintem tudod te – vágta rá Ármin dacosan.

– Fogalmam sincs – válaszolta Viola őszintén, és érezte, hogy könnyek lepik el a szemét.

– Elpletykáltad a Vasvári testvéreknek, hogy nincs pénzünk!

A Vasvári testvérek a társasház legfelső emeletén laktak szüleikkel. Picit idősebbek voltak, mint a harmadikos Viola és Ármin: Peti hetedikbe, Máté ötödikbe járt. Viola nem kedvelte őket, mert gyakran csúnyán beszéltek és csúnyán is viselkedtek. Ha a felnőttek nem hallották, csúfolódtak, sőt az is előfordult már, hogy lökdösték a kisebbeket az udvaron.

Viola nem barátkozott vagy beszélgetett velük, sőt inkább kerülte őket. Szerencsére az utóbbi hetekben erre nem volt szükség, ugyanis egyáltalán nem futott össze velük.

– Miért pletykáltam volna? – értetlenkedett Viola.

– Mondd meg te!

– Nem is találkoztam velük mostanában.

– Akkor honnan tudnák? Csak neked mondtam el.

– És miért baj, ha tudják?

– Kicsúfoltak, és az iskolában is mindenkinek elmondták! Az egész suli rajtam élcelődik! Csórónak szólítanak, meg az uzsonnamaradékukkal kínálgatnak! Elképzelésed sincs, mennyire szörnyű az egész napot köztük tölteni!

Ármin szeméből könny csordult ki, sietve törölte le.

Viola másik, távolabbi iskolába járt, ezért nem lehetett tudomása erről a dologról, de őszintén sajnálta, hogy bántják a barátját. A keze után nyúlt, hogy vigasztalóan megérintse, de Ármin elrántotta a karját.