Egyik osztálytársa – az alacsony, barna hajú Vásári Gréta – állt előtte. Nem tűnt veszedelmesnek, de Betti elkerekedett szemmel nézett rá, és rémülten találgatta, mit akarhat tőle. Eddig sosem beszéltek egymással.
– Nincs kedved beszállni a játékunkba? Ország-városozunk fejben. Hárman szoktunk játszani, de Minerva beteg, és ketten nem olyan izgalmas.
Betti elpirult, aztán elsápadt, végül dadogva szólalt meg.
– Én… izé… szívesen… csak a könyvtár…
– Könyvtárba kell menned?
Betti tétovázott egy pillanatig. Mi történik, ha most nem megy le, hanem a lányokkal játszik? Semmi. Majd megy a következő szünetben. A könyvek megvárják. Ildikó néni is.
– Tulajdonképpen nem muszáj – bökte ki.
– Akkor játszol velünk?
– Igen, szívesen.
– Szuper! – lelkesedett Gréta. – Mindig olyan gyorsan elrobogsz, ha kicsengetnek, az előző szünetben sem értelek utol. Most sikerült, de tartottam attól, hogy nemet mondasz.
Betti hamar beletanult a játékba, és remekül érezte magát Grétáékkal. A következő órán már azért várta a szünetet, hogy újra a lányokkal lehessen.
A könyvtárba csak az utolsó óra után kopogott be, bízva abban, hogy Ildikó néni talán még bent lesz. Szerencséje volt.
