Betti türelmetlenül számolta a kicsengetésig hátralévő perceket. Szerencsére a tanterem falán terpeszkedő falióra megbízhatóan mutatta a pontos időt. Még tíz perc. Még kilenc. Nyolc.

Betti felsóhajtott. Nagyon lassan telik az idő matematikaórán. A többin is, de valahogy matekon különösen. Öt perc. Soha nem lesz már szünet. Négy. Rátérhetnénk már arra, mi lesz a házi feladat. Még kettő. Legyen már szünet!

Végre belerikácsolt a tanórai csendbe a csengő kellemetlen, rekedtes hangja. Ha Betti lett volna az igazgató, biztosan valami fülbemászó, vidám dallamot játszott volna be az iskolarádió rendszerén keresztül – de Betti diák volt. Nem is régóta járt ebbe a suliba, szeptemberben íratták be a szülei, miután másik településre költöztek apu munkája miatt.

Betti gyorsan elrakta a holmiját, majd a többiekkel együtt kivágtatott a folyosóra. Azonban nem csapódott egyik nevetgélő, játszó csoporthoz sem. Tovább robogott, a folyosó végén balra fordult, levágtatott a lépcsőn a földszintre, majd benyitott egy Könyvtár feliratú ajtón.

Mintha másik univerzumba lépett volna. Maga mögött hagyta a zajos épületet, nyugodt, békés oázisba érkezett. Ildikó néni rámosolygott.

– Itt a könyved – nyújtotta át neki az előző szünet végén otthagyott kötetet.

Betti elvette, megköszönte, majd elhelyezkedett az ablak melletti, nem különösebben kényelmes széken, és belemélyedt a regénybe. Imádott olvasni, az iskolai könyvtárat pedig alig egy hónapja fedezte fel magának. Meglepően sok izgalmas olvasnivalóra bukkant itt, Ildikó néni pedig – azon kívül, hogy nagyon kedves volt – jobbnál jobb könyveket ajánlott neki. Amikor csak tehette, Betti a könyvtárban töltötte a szünetet. Élvezte a nyugalmat – nem sok tanuló vetődött erre –, és nem hiányoztak az osztálytársai sem. Ők sem hiányolták.

A könyvtár menedéket nyújtott a valóság elől. Bettinek nem tetszett az új város és az iskola sem. Nem mintha a régi sokkal jobb lett volna. Ott is voltak unalmas órák, „nemszeretem” tanárok, idegesítően krampácsoló csengő és megannyi kis bosszúság, melyek generációk óta végigkísérik a diákéveket. Mégis otthonosabban érezte magát; odatartozott. Itt nem találta a helyét, pedig már három hónapja kereste.

A gyerekek idegenként bántak vele, ő pedig nem tudott beilleszkedni. Néhány hét után azon kapta magát, hogy már nem is akar. Folyamatosan visszavágyott a régi suliba, a barátai közé. A szünetekben nem szólt hozzá senki, ő pedig nem mert odamenni a többiekhez. Félt az elutasítástól. Így eleinte magányosan bóklászott az udvaron vagy a folyosókon.

Az őszi szünet után vette észre a Könyvtár feliratot. Három napig gyűjtötte a bátorságot, hogy benyisson, végül rászánta magát. Hátha talál ott valamit, amiért érdemes bemenni.

A szemüveges, ősz hajú könyvtárosnő egyedül ült egy asztal mögött, és rendkívül barátságosan fogadta a kislányt. Megkérdezte, honnan érkezett, mit szeret olvasni. Betti megkönnyebbült. A tanév kezdete óta először érezte magát megfelelő helyen.

Másnap újra meglátogatta Ildikó nénit. Úgy tűnt, a könyvtáros is örül a társaságnak, hiszen majdnem egész nap egyedül ült a polcok között. Az iskola tanulói közül csak néhány járt hozzá rendszeresen, a többség nem szívesen olvasott.

– Kár – mondta Ildikó néni egyszer. – Az olvasás fejleszti a gondolkodást, és csodálatos helyekre repít el minket. Aki szeret olvasni, az soha nem unatkozik. Mindig vár rá néhány jó könyv.

Ezt Betti szintén megtapasztalta. Bár korábban is szívesen vett regényeket, meséket, elbeszéléseket a kezébe, az utóbbi hetekben valósággal falta a könyveket. Ildikó néni csodálatos írásokat ajánlott a figyelmébe. Izgalmasakat, fordulatosakat, meghatóakat.

A könyvtárban elbújhatott a többiek elől. Itt nem érezte magányosnak, kirekesztettnek magát, a honvágy sem gyötörte szülővárosa iránt. Megfeledkezhetett a hétköznapokról, feltöltődött.

– Lassan indulnod kell – figyelmeztette Ildikó néni. – Két perc múlva becsengetnek.

Betti elkeseredett grimaszt vágott. – Még nem végeztem ezzel a fejezettel. Pont a legizgalmasabb résznél kell abbahagynom.

– Semmi baj, a következő szünetben folytathatod.

– Sajnos nem, akkor tesióránk lesz, a szünet elmegy az öltözésre.

– Tanítás után kikölcsönözheted, és délután olvashatod tovább.

– Már négy könyvtári könyvem van otthon.

– Ez lesz az ötödik. Csak maradjon kettőnk között.

Betti arca felderült. Az iskola diákjai egyszerre csupán négy könyvet kölcsönözhettek ki. Különlegesnek érezte magát, amiért Ildikó néni kivételt tesz vele.

– Mindenképpen! Lehet, már holnap visszahozom. Nem sok van hátra belőle.

– Fogd és menj. Holnap találkozunk.

A csengő felrecsegett, Betti futva indult az osztályterembe.

Másnap már az első szünetben leszaladt Ildikó nénihez. Visszahozta az előző nap megkapott könyvet, este sikerült befejeznie. A könyvtárosnőt nagy munkában találta: tobozokkal díszített fenyőágakat helyezett el a könyvespolcokon. Asztalán egy doboz ünnepi dekoráció várta, hogy sorra kerüljön, a bútor szélén pedig három arasznyi méretű, piros ruhás, filcből készült, karácsonyi manó ücsörgött, hosszú, vékony lábuk a padló felé lógott.

– Kezdődik az adventi időszak, és így sokkal barátságosabb itt – magyarázta Bettinek. – Minden évben így teszek, hátha az ünnepi hangulat bevonzza a diákokat.

– Többen szoktak jönni? – kérdezte Betti, és nem tudta riadalmát eltitkolni. Egyáltalán nem vágyott arra, hogy kedvenc búvóhelyét elárasszák az iskolatársai.

– Ne aggódj, nem szokott karácsonyi csoda történni. De azért minden évben reménykedem. Mit olvasnál most?

– Talán valami télies történetet, ha már közelegnek az ünnepek.

– Remek választás. Nézd csak, ezen a polcon meseregényeket találsz, több téli témájú. Nézelődj kedvedre. Ha kérdésed van, elöl megtalálsz.

Betti figyelmesen böngészte a kötetek gerincén található feliratokat. Óvatosan kihúzott egy-egy könyvet, belelapozott, majd visszatette. Amikor a negyediket emelte ki, papírcetli esett a lába elé. Lehajolt, felvette, és ösztönösen a rövid feliratra pillantott. Talán régi jegyzet vagy könyvjelzőnek használt fecni.

„Mikor hiszed el magadról, hogy értékes vagy?” Ez állt a papíron.

Bettinek meglepetésében tátva maradt a szája. Mintha egyenesen neki hagyták volna itt ezt a kérdést. Tanácstalanul körülnézett, majd ismét a cetlire. Dísztelen, egyszerű, kék betűkkel nyomtatott szöveg volt.

Ki rakhatta ezt ide? És miért? Talán szólni kellene Ildikó néninek. Vagy esetleg ő dugta el? Mit akarhatott vele? És egyáltalán neki szánta-e? Hiszen nem tudhatta előre, hogy ő téli történetet keres majd.

Betti összeráncolt szemöldökkel megint elolvasta a feliratot. Most mit tegyen? Szóljon? Vagy ne? A percek gyorsvonatként robogtak.

– Találtál valamit? – hallotta Ildikó néni hangját. – Mindjárt kezdődik a második óra.

Végül Betti úgy döntött, megőrzi magának a fecni titkát. A papírt gondosan visszahelyezte a polcra, és rátette a könyvet. Üres kézzel lépett ki a polcok közül.

 

A folytatás holnaptól olvasható a blogon.