Sokat olvasok a fiamnak. Bevallom őszintén, amikor megszületett, alig vártam, hogy elkezdhessem. Három hónapos volt, beültünk a hintaszékbe, megtámasztottam az ölemben – megkönnyítette a dolgom, hogy az első pillanattól fogva nagyon erős baba volt –, kézbe vettem József Attila Altatóját leporelló formátumban, és felolvastam a verset, miközben lapozgattam a könyvet. Nem volt ellenvetése. 🙂
Később más kötetek is előkerültek, egyre bővült a repertoár. Néhány hónap után már lapozni is nagyon szeretett a gyermekem, amit először az Altató bánt, később a második Altató és egyéb leporellók is. A harmadik Altató viszont már nem esett áldozatul, addigra megtanulta, hogy a könyveket nem szabad cibálni. 🙂
Nem emlékszem pontosan, mikor épült be a napirendbe az olvasás, talán egyéves kora körül. Lefekvés előtt mindig elővettük a könyveket, bármelyik napszakban jártunk is. De ezt akár már jelen időben is írhatom, hiszen ma is így van. Ebéd után és este a fürdést követően leülünk olvasni. Ha sok időnk van, egyszerre akár félórát is, ha kevesebb, akkor negyedórát olvasunk. (Azokon a napokon, amikor oviba megy, persze csak az esti olvasás marad nekünk.) Eleinte én választottam ki, hogy éppen mit vegyünk kezünkbe, ma legtöbbször ő. Akár a fogorvostól kapott színes tájékoztató füzet is lehet esti olvasmány (volt rá példa).
Az, hogy lefekvés előtt rutinszerűen olvasunk, nem jelenti azt, hogy máskor nincs rá mód. Ha játékidőben kéri (elő szokott fordulni), természetesen akkor is olvasunk. Néha én is javaslom ezt, hogy kicsit megpihenjen.
Úgy látom, szeret olvasni (pontosabban: szereti, ha olvasunk neki), igényli is. A magyar szakos anyuka meg csendben örül ennek. 🙂