Aki belelátott a gyerekek fejébe

Ez a cím akár félelmetesen is hangozhat, de semmilyen ijesztő dolog nem következik… 🙂 Egy olyan magyar írónőről szól ez a poszt, akinél jobban talán senki sem örökítette meg a gyerekek észjárását. Janikovszky Éva – merthogy róla van szó – egyes szám első személyben megírt gyerekkönyveit (csak néhány cím: Már megint, Akár hiszed, akár nem, Velem mindig történik valami, Te is tudod?) faltuk kisdiákként. Az iskolai könyvtárból sorra kölcsönöztük ki őket, szinte egymással versenyezve. Imádtam, az osztálytársaim is imádták. Még azok a fiúk is, akik amúgy nem voltak nagy könyvmolyok.

Emlékezetes írás emlékezetes illusztrációkkal

Ezek a kis kötetek kellemes olvasmányok voltak a betűk birodalmába lépő nebulóknak, hiszen viszonylag kevés a szöveg a sok kép mellett, nagyon szórakoztatóak, és könnyen belehelyezkedtünk a főszereplő gyerek lelkivilágába – hiszen „sorstársnak” éreztük. Mert gyerekként tényleg nem értettük, miért kell szót fogadni, milyen válaszokat várnak tőlünk a felnőttek a fura kérdéseikre, és úgy éreztük, mi egészen másmilyen felnőttek leszünk majd…

Olvass tovább →

Meseolvasás másképp: diavetítés

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány. Fekete-fehér tévéjükben naponta mindössze egyszer adtak mesét (ha jól emlékszem este hét óra körül, a fél nyolcas híradó előtt). Hétfőn még annyit sem, mert adásszünet volt. Nem birtokoltak videómagnót, sem számítógépet, a DVD-lejátszót pedig még fel sem találták. Nem létezett internet és Youtube sem. Viszont volt a kislánynak egy klassz diavetítője és hozzá sok-sok diafilmje. Nagyon szeretett diázni. Jól sejtitek: ennek a történetnek én vagyok a főszereplője, az a bizonyos kislány. Meg persze rengeteg kortársam (természetesen fiúk is)…

Olvass tovább →

Napirend(b)en az olvasás

Sokat olvasok a fiamnak. Bevallom őszintén, amikor megszületett, alig vártam, hogy elkezdhessem. Három hónapos volt, beültünk a hintaszékbe, megtámasztottam az ölemben – megkönnyítette a dolgom, hogy az első pillanattól fogva nagyon erős baba volt –, kézbe vettem József Attila Altatóját leporelló formátumban, és felolvastam a verset, miközben lapozgattam a könyvet. Nem volt ellenvetése. 🙂

Később más  kötetek is előkerültek, egyre bővült a repertoár. Néhány hónap után már lapozni is nagyon szeretett a gyermekem, amit először az Altató bánt, később a második Altató és egyéb leporellók is. A harmadik Altató viszont már nem esett áldozatul, addigra megtanulta, hogy a könyveket nem szabad cibálni. 🙂

Olvass tovább →