Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány. Fekete-fehér tévéjükben naponta mindössze egyszer adtak mesét (ha jól emlékszem este hét óra körül, a fél nyolcas híradó előtt). Hétfőn még annyit sem, mert adásszünet volt. Nem birtokoltak videómagnót, sem számítógépet, a DVD-lejátszót pedig még fel sem találták. Nem létezett internet és Youtube sem. Viszont volt a kislánynak egy klassz diavetítője és hozzá sok-sok diafilmje. Nagyon szeretett diázni. Jól sejtitek: ennek a történetnek én vagyok a főszereplője, az a bizonyos kislány. Meg persze rengeteg kortársam (természetesen fiúk is)…

Klasszikus, szovjet diavetítőnk megbízhatóan működött, bár két-három film után hihetetlenül felforrósodott, és csak nagyon óvatosan lehetett megérinteni. Tudom, mert kiskamaszként már én vetítettem vele az öcsémnek, aki hat évvel fiatalabb nálam.

A filmek ma is megvannak, a szovjet diavetítő sajnos elromlott (kölcsönadtuk, és így került vissza), de tavaly karácsonyra kapott a kisfiam egy újat. Ő akkor még nem volt hároméves. Nem is kötötte le a diavetítés, pedig igyekeztem a készletből olyan filmet választani, ami egészen kicsiknek való.

Idén ősszel – amikor elkezdett korán sötétedni – újra elővettem a diavetítőt. Úgy tűnik, megérett rá a gyermekem, ugyanis sokkal jobban érdekelte és lekötötte a dolog, mint az elmúlt télen. (Mostanra persze három és fél éves lett.) November eleje óta többször elővettem, és mindig örömmel, lelkesen fogadta. Még az sem zavarja, hogy a régi filmeket nagyon lassan, kínlódva tudom csak befűzni az új masinába, némelyiket nem is sikerül. Türelmesen kivárja, amíg megküzdök vele. Ő is megérezte a diavetítés varázsát, pedig a huszonegyedik században született. Én is élvezem ezt a retró időtöltést, pedig felnőttem. 🙂

Hosszú téli estékre remek programlehetőség, egyúttal újabb alkalom mesét olvasni. Akár az ünnepek alatt is.