Berci mókus nem szerette a telet. Egész nyáron gyűjtögette a finom falatokat az éléskamrájába, amikor pedig beköszöntött a hideg időjárás, behúzódott az odújába, és tavaszig ki sem dugta az orrát. Eszegetett, pihengetett a kuckójában, amíg odakint zimankó volt.

Így tervezte a téli hónapokat ebben az esztendőben is Berci. Amikor lehullottak a fákról a levelek, és reggelente sűrű köd szállt a tájra, Berci úgy döntött, itt az ideje visszavonulni. Megkereste a barátait, hogy – ahogy szokta – elköszönjön tőlük. Vilmos, a varjú azonban csak csóválta a fejét.

– Miért akarsz megint hónapokra elbújni? – értetlenkedett.

– Nem szeretem a telet – válaszolta Berci. – Hideg van, fúj a szél, kellemetlen kint lenni.

– Dehogyis az! – vágta rá Vilmos. – A vastag bundád megvéd a hidegtől, és annyi jó mókában van részünk télen! Amikor leesik a hó, lehet hógolyózni, szánkázni, csúszkálni a tó jegén… Nagyon jól szórakozunk, de te így kimaradsz a mulatságból!

Berci nem tudta, mit feleljen. A dédszülei, a nagyszülei és a szülei is behúzódtak a téli időszakra, a családban mindenki így tett, Bercinek eszébe sem jutott, hogy másként is cselekedhetne. Tulajdonképpen nem is tudta, milyen a hó, hiszen mindig bent töltötte a teleket. Talán egyszer kipróbálhatná, mi történik, ha kijön az odújából…

Vilmos varjú észrevette, hogy Berci elbizonytalanodott.

– Ha leesik az első hó, bekopogok az odúd ajtaján – közölte határozottan. – Gyere ki, és nagyot játszunk! Meglátod, jó lesz!

Berci némi habozás után végül beleegyezett, sőt egészen kíváncsi lett, mi sül ki a dologból. Néhány nap kuckózás után azon kapta magát, hogy már várja, mikor kopog az ajtaján Vilmos. Hamarosan tényleg zörgetett.

– Gyere ki, esik a hó! – kiabálta Vilmos.

Berci kilépett az ajtón., és szokatlan látvány tárult elé. Fehér lepel borította a fákat meg a földet, és nagy pelyhekben még mindig hullott a hó.

– De szép! – ámult.

– Ugye? – kérdezte büszkén Vilmos, mintha az ő érdeme lett volna a havas táj. – Gyere, menjünk hógolyózni! Vigyázz, mert csúszik! – figyelmeztette a varjú.

Valóban csúszott, Berci óvatosan araszolt le a fatörzsön. Amikor lehuppant a földre, megérezte, milyen hideg a hó. De egyáltalán nem fázott. Mire észbe kapott, egy jókora hógolyó repült felé. Bumm! Eltalálta. Vilmos jókedvűen nevetett, ő dobta meg. Berci nem maradt adósa, célba vette a varjút. Nagyot hógolyóztak, majd szánkáztak a közeli dombon. Később a tó felé vették az irányt, ahonnan vidám hangok hallatszottak. Víz helyett ezúttal jégpáncél csillogott a felszínén, az állatok nagyokat kacagva, visongva csúszkáltak rajta. Vilmos és Berci nem töprengtek sokat, csatlakoztak hozzájuk, és remekül mulattak.

Repült az idő, teltek az órák, és lassan sötétedni kezdett.

– Nahát, már esteledik? – csodálkozott Berci.

– Bizony, ilyenkor sajnos korán sötétedik – bólogatott Vilmos. – De holnap folytathatjuk a mókát, ha van kedved…

– Hogyne lenne! – kiáltott fel Berci. – Még sose szórakoztam ilyen jól!

– Nem zavart a hideg meg a szél? – hunyorított ravasz tekintettel Vilmos.

– Egyáltalán nem! – vágta rá Berci. – Milyen kár, hogy nem tudtam hamarabb, milyen klassz a tél! Köszönöm, Vilmos, hogy rábeszéltél, bújjak ki az odúmból!

– Akkor holnap is bekopogok hozzád – kacsintott rá Vilmos.

Berci nem is bírta kivárni másnap reggel, hogy Vilmos megérkezzen. Már hamarabb kilépett otthona ajtaján – és csalódottságában elpityeredett. A szépséges fehér táj helyén sáros, szürke latyakot talált. Enyhült ugyanis az időjárás, és a hó olvadni kezdett. Vilmos éppen akkor ereszkedett le, és rögtön észrevette a mókus elkeseredettségét.

– Ne szomorkodj, Berci – szólt hozzá halkan. – Lesz még hó máskor is, játszunk még ezen a télen nagyokat, hidd el!

– Biztos? – nézett rá Berci könnyes szemmel.

– Biztos – bólintott Vilmos.

Igaza lett. Néhány nap múlva ismét kopogott Berci odújának ajtaján.

– Gyere játszani, megint esik a hó! – hívta barátját.

Bercinek nem kellett kétszer mondani. Máris öltözött és rohant. Tavaszig minden pillanatot ki kell használni!