Időutazás régi kéziratokkal

Régi dokumentumok között beszkennelt családi fotókat keresgéltem néhány hete a korábbi számítógépemről lementett fájlokat őrző adattárolón, és a képek mellett írásokat is találtam, ahogy átnéztem a mappákat. Régen is írtam meséket, és bizony ezeket találtam meg. (Közülük egyet – Mese a pöttyös labdáról – már olvashattátok a blogon.) A titokzatos fájlok, pontosabban a hangos rácsodálkozásom felkeltették a körülöttem sertepertélő – egyébként a számítógépet nem kezelő – gyerekem figyelmét is. Amikor elárultam neki, hogy ezek azok a mesék, amelyeket nagyon régen, még bőven az ő születése előtt, javarészt diákkoromban írtam, rögtön azt kérte, olvassam fel neki őket. Mivel néhány rövidebb történeten kívül két meseregény kéziratáról van szó, így nem azonnal, hanem esténként, apránként tettem eleget a kérésének.

Szerencsére emlékeztem, hogy valaha kinyomtattam ezeket, s áttúrva a régi iratokat tartalmazó dobozokat megtaláltam őket, így nem monitorról kellett felolvasnom, hanem kicsit kényelmesebben, lefűzött lapokról.

A hosszabb történetek egyike egy vállalkozószellemű varjúról, míg a másik egy szegény, ám talpraesett legényről szól. Egy-egy fejezetet olvastunk fel esténként, a fiam élvezte és érdeklődéssel hallgatta a meséket.

Olvass tovább →

A csillogó gyümölcsű almafa 2. rész

Manó eltette a sípot, majd elköszönt a varjútól, aki már röpült is a családjához. Erdővári Manó pedig folytatta útját, sokmérföldes bakancsával leküzdötte a távolságot, a hegyeket, völgyeket, folyókat. Elérkezett végül az Üveghegyhez, amelyen rendkívül nehezen lehetett átjutni, hiszen nevéhez hűen üvegből volt, az pedig rendkívül csúszott. Manó bakancsával szép óvatosan felkapaszkodott az oldalán, majd leereszkedett a másikon, ezúttal nem sok mérföldet haladva egyetlen lépéssel, hanem csupán aprókat araszolgatva. Sok időbe került, de kitartása, türelme révén épségben átjutott a túloldalra, onnan pedig már csak egy kőhajításnyira nőtt az égig érő bab. Hamar meg is találta a híres-neves növényt.

A bab száránál állva azonban megtorpant Erdővári Manó. Hiszen ez valóban az égig ér! Hogyan jut fel rá? Ilyen magasra lehetetlen felmászni, ráadásul veszélyes is. Ha véletlenül megbillen, könnyen leeshet és összetörheti magát. Bárcsak tudna repülni!

Olvass tovább →

A csillogó gyümölcsű almafa 1. rész

Egy napon Erdővári Manó – szokásához híven – délutáni sétára indult az erdőben. Az őszi nap melegen sütött, csupán néhány bárányfelhő kószált az égen, a falevelek pedig ezernyi színben ragyogtak. Manó élvezte a sétát, és úgy döntött, ezúttal nem a jól ismert útvonalat választja, hanem a nagy tölgyfánál balra fordul. Arrafelé csak ritkán kószált.

Hamarosan olyan helyre érkezett, ahol korábban még soha nem járt. Érdekes, hogy voltak az erdőnek olyan részei, amelyeket még sosem látott! Hiszen annyi esztendeje élt már itt! De a sűrű rengeteg, amely otthont adott neki, valóban hatalmas volt.

Egy tisztáson csodálatosan szép almafára bukkant. A fa tele volt érett, piros almákkal. Önmagában ez ősszel egyáltalán nem lett volna meglepő, csakhogy ezek az almák hihetetlenül csillogtak is. Manó kicsit meghökkent a szokatlan látványon. Közelebb ment, és megpróbált megérinteni egyet a gyümölcsök közül, ám a fa arrébb húzta az ágát Manó keze elől. Manó megdöbbent, még nem tapasztalt ilyet. Újra a gyümölcsök felé nyúlt, az eredmény pedig most is ugyanaz volt: a fa elhúzta az ágát.

Olvass tovább →

A húsvéti nyuszi naptára – 2. rész

Ment, mendegélt, míg egy erős sodrású, széles folyóhoz nem ért. Akárhogy meresztgette a szemét, nem látott sehol hidat.

– Hogy kelek át ezen a nagy vízen? – sóhajtott a nyuszi.

– Majd én segítek neked – hallatszott egy hang a közeli fáról. A nyuszi megfordult, és egy varjút vett észre.

A fényes fekete tollú madár a nyuszi mellé röppent.

– Ülj fel rám, kapaszkodj, és elviszlek egy darabig – mondta a varjú.

– Elbírsz engem? – aggodalmaskodott a nyuszi.

– Erős vagyok, ne félj! – jött a válasz.

Olvass tovább →

A kétfülű kutya és a négylábú macska

A kétfülű kutya a tóparton sétált, és a víztükörben csodálta magát.

– Nahát, milyen különleges vagyok! – áradozott, ahogy szemügyre vette képmását.

Arra járt a négylábú macska, és meghallotta a kutya beszédét.

– Ki lehet ez a csodálatos lény? Megnézem – határozta el a cica, és kiszaladt a tópartra. – Ki vagy te? – kérdezte, amikor meglátta az ebet.

– A kétfülű kutya vagyok, a legérdekesebb állat a világon – válaszolta amaz büszkén. – És benned kit tisztelhetek?

– A négylábú macska vagyok, szintén egyedi és megismételhetetlen – felelte dagadó mellkassal a cica. – Mit csinálsz itt? – érdeklődött újdonsült ismerősétől.

– Magamat bámulom a víz tükrében – mutatott a tóra a kutya.

– Nahát, én is ott vagyok – ámult el a macska, s attól a pillanattól kezdve már ketten sétálgattak a parton, képmásukat mustrálva.

Hamarosan kiugrott a vízből egy hal, és az általa keltett hullámok összezavarták a tükörképeket. A kétfülű kutya és a négylábú macska felháborodva tiltakozott, mire a hal tátogott valamit.

Olvass tovább →

Hogyan szerette meg Berci a telet?

Berci mókus nem szerette a telet. Egész nyáron gyűjtögette a finom falatokat az éléskamrájába, amikor pedig beköszöntött a hideg időjárás, behúzódott az odújába, és tavaszig ki sem dugta az orrát. Eszegetett, pihengetett a kuckójában, amíg odakint zimankó volt.

Így tervezte a téli hónapokat ebben az esztendőben is Berci. Amikor lehullottak a fákról a levelek, és reggelente sűrű köd szállt a tájra, Berci úgy döntött, itt az ideje visszavonulni. Megkereste a barátait, hogy – ahogy szokta – elköszönjön tőlük. Vilmos, a varjú azonban csak csóválta a fejét.

– Miért akarsz megint hónapokra elbújni? – értetlenkedett.

– Nem szeretem a telet – válaszolta Berci. – Hideg van, fúj a szél, kellemetlen kint lenni.

– Dehogyis az! – vágta rá Vilmos. – A vastag bundád megvéd a hidegtől, és annyi jó mókában van részünk télen! Amikor leesik a hó, lehet hógolyózni, szánkázni, csúszkálni a tó jegén… Nagyon jól szórakozunk, de te így kimaradsz a mulatságból!

Olvass tovább →

A civakodó madarak esete

Egyszer volt, hol nem volt… élt egy varjú a szántóföldön. Szeretett ott lakni, hiszen tavasztól őszig terített asztalhoz hasonlított a táj. Bőségesen talált ennivalót, a források, patakok oltották a szomját, és szárnyalhatott kedvére, nem zavarta semmi.

Télen azonban elfogytak a finom falatok. Hiába honolt csend és nyugalom, a varjú kénytelen volt bemerészkedni a városba. Abban reménykedett, hátha talál ott élelmet. Sokáig körözött a levegőben, amíg rá nem bukkant egy kertre, ahol nagy diófa állt. Körülötte a földön sok-sok dió hevert; a termést nem szedték össze a kert gazdái.

– Ez éppen jó lesz nekem – gondolta a varjú.

Olvass tovább →