Manó eltette a sípot, majd elköszönt a varjútól, aki már röpült is a családjához. Erdővári Manó pedig folytatta útját, sokmérföldes bakancsával leküzdötte a távolságot, a hegyeket, völgyeket, folyókat. Elérkezett végül az Üveghegyhez, amelyen rendkívül nehezen lehetett átjutni, hiszen nevéhez hűen üvegből volt, az pedig rendkívül csúszott. Manó bakancsával szép óvatosan felkapaszkodott az oldalán, majd leereszkedett a másikon, ezúttal nem sok mérföldet haladva egyetlen lépéssel, hanem csupán aprókat araszolgatva. Sok időbe került, de kitartása, türelme révén épségben átjutott a túloldalra, onnan pedig már csak egy kőhajításnyira nőtt az égig érő bab. Hamar meg is találta a híres-neves növényt.

A bab száránál állva azonban megtorpant Erdővári Manó. Hiszen ez valóban az égig ér! Hogyan jut fel rá? Ilyen magasra lehetetlen felmászni, ráadásul veszélyes is. Ha véletlenül megbillen, könnyen leeshet és összetörheti magát. Bárcsak tudna repülni!

Ekkor Manónak eszébe jutott a köszönetképpen kapott síp. A varjú tud repülni – villant Manó eszébe a madár, akinek nemrég segített. Már nyúlt is a sípért, háromszor megfújta – és várt. Nem kellett sokáig várakoznia, néhány pillanat múlva feltűnt az égen a varjú.

– Szia, miben segíthetek? – szállt le mellé a madár.

– Szükségem lenne egy levélre az égig érő bab tetejéről – mutatott fel Manó.

– Ennyi az egész? Ez könnyen megoldható – mosolyodott el a varjú, és már fel is suhant a magasba.

Pár perc múlva csőrében egy levéllel tért vissza. Manó gondosan eltette a hátizsákjába, megköszönte a varjúnak a segítséget, és hazafelé indult. Ismét megtette sokmérföldes bakancsával a hosszú utat, pihenni is csak egyszer állt meg. Amikor visszaérkezett kedves erdejébe, meglehetősen fáradtnak érezte magát, ám mégsem a házához, hanem egyenesen a különleges almafához sietett.

– Szia! – üdvözölte a növényt. – Hoztam neked egy levelet az égig érő bab tetejéről.

– Nocsak – lepődött meg az almafa. – Ilyen gyorsan megjártad?

– Bizony – mosolygott Manó, és odanyújtotta a messzi földről hozott levelet.

– Köszönöm – felelte a fa, miközben egyik ágával megfogta az ajándékot. Alaposan szemügyre is vette. – Amiért ilyen elszánt, ügyes és villámsebes voltál, nem csak egy, három almát is levehetsz rólam – fűzte hozzá.

Manó kiválasztott három piros, csillogó gyümölcsöt, elbúcsúzott, majd a háza felé vette az irányt. Még mindig nagyon kíváncsi volt, tényleg hetekre jóllakik-e egyetlen almával. Hitte is, meg nem is.

Otthon aztán végre leült az asztalhoz falatozni. Nagyon éhes volt már. Megevett egyetlen csillogó almát, és csodálkozva állapította meg, hogy ennyi egyelőre elég is. Nem kívánt több ételt. Nem éhezett meg másnap, sőt harmadnap sem. Nahát, tényleg igaz lenne, amit az almafa mondott? – csodálkozott magában.

Igaz volt bizony! Kerek egy hónapig nem lett újra éhes Erdővári Manó. Ezért úgy döntött, rajzol egy térképet a különleges almafa helyéről, hogy máskor is odatalálhasson hozzá, ha már egyszer ilyen csodálatos gyümölcse van. Ám hiába kereste a múltkori séta útvonalán a növényt, nem találta. Eltűnt, mintha soha ott se lett volna… Hiába kutatott utána hosszú napokon át, nem látta többé.

Így aztán Manó gondolt egyet, és a másik két – megmaradt – almát eltette ínségesebb időkre. Ki tudja, mikor lesz rá szükség – vélekedett előrelátóan.

S ha az erdőt járta ezután, mindig nyitva tartotta a szemét, nem lát-e meg valahol egy csillogó gyümölcsű almafát…