Egy napon Erdővári Manó – szokásához híven – délutáni sétára indult az erdőben. Az őszi nap melegen sütött, csupán néhány bárányfelhő kószált az égen, a falevelek pedig ezernyi színben ragyogtak. Manó élvezte a sétát, és úgy döntött, ezúttal nem a jól ismert útvonalat választja, hanem a nagy tölgyfánál balra fordul. Arrafelé csak ritkán kószált.

Hamarosan olyan helyre érkezett, ahol korábban még soha nem járt. Érdekes, hogy voltak az erdőnek olyan részei, amelyeket még sosem látott! Hiszen annyi esztendeje élt már itt! De a sűrű rengeteg, amely otthont adott neki, valóban hatalmas volt.

Egy tisztáson csodálatosan szép almafára bukkant. A fa tele volt érett, piros almákkal. Önmagában ez ősszel egyáltalán nem lett volna meglepő, csakhogy ezek az almák hihetetlenül csillogtak is. Manó kicsit meghökkent a szokatlan látványon. Közelebb ment, és megpróbált megérinteni egyet a gyümölcsök közül, ám a fa arrébb húzta az ágát Manó keze elől. Manó megdöbbent, még nem tapasztalt ilyet. Újra a gyümölcsök felé nyúlt, az eredmény pedig most is ugyanaz volt: a fa elhúzta az ágát.

– Bocsánat – szólalt meg Erdővári Manó. – Csak meg akartam nézni az almáidat, mert még soha nem láttam ilyen szép, csillogó gyümölcsöket.

– Nézni lehet – válaszolta a fa –, de leszakítani nem engedem őket akárkinek.

– És kinek hagyod, hogy vegyen belőlük? – kíváncsiskodott Manó.

– Annak, aki kiérdemli – vágta rá az almafa. – Az én almáim ugyanis nagyon különlegesek, nem ehet belőlük bárki.

– Mitől különlegesek? – faggatózott tovább Manó.

– Egyetlen almám egy egész hónapra jóllakatja azt, aki megeszi – árulta el a fa.

– Ez elég hihetetlen – tátotta el a száját Manó.

– Pedig így van – bizonygatta a fa.

– Szívesen kipróbálnám, működik-e – jegyezte meg Manó.

– Csak akkor kaphatsz almát, ha kiérdemled! – jelentette ki szigorúan a növény.

– Mi kell tennem? – kérdezte Erdővári Manó.

– Hoznod kell egy levelet az égig érő bab tetejéről a gyűjteményembe – mondta a fa.

Hűha, ez bizony nem volt könnyű feladat! Az égig érő bab a világ túlsó végén nő, elképesztően nehéz oda eljutni! De Manó most már nagyon kíváncsi lett erre a különleges almára, és úgy döntött, nekivág ennek a nagy útnak. Hazament, magára kapta sokmérföldes bakancsát, megtöltötte elemózsiával a hátizsákját, felcsapta útikalapját, bezárta a házat, és elindult. Sokmérföldes bakancsával hatalmasakat lépett, gyorsan maga mögött hagyta a máskor végtelenül hosszúnak tűnő erdőt. Átlépett folyókon, városokon, szántóföldeken, s amikor elfáradt a nagy rohanásban, leült egy fatörzsre pihenni és falatozni.

Ahogy ott ücsörgött, egyszer csak halk sírásra lett figyelmes. Körbenézett, és megpillantott egy pityergő varjút.

– Mi a baj, miért sírsz? – kérdezte tőle kedvesen.

– Nem találok semmilyen élelmet a kis fiókáimnak – panaszolta el a madár. – Ezen a kietlen vidéken már semmi ehető nincs – tette hozzá.

Manó nem töprengett sokat, kinyitotta a hátizsákját, és megkínálta a varjút.

– Nézd meg a táskámat, és vegyél belőle, amit megennének a fiókáid.

– Tényleg? Nagyon köszönöm – hálálkodott a varjú, majd magához vett némi ennivalót. – Köszönetképpen fogadd el ezt a sípot, kérlek. Ha segítségre van szükséged, füttyents vele hármat, és én ott leszek. Számíthatsz rám!

– Köszönöm – felelte Manó –, de enélkül is szívesen adok a fiókáidnak harapnivalót.

– Tudom, de hadd háláljam meg az önzetlenségedet – kérte a varjú.

 

A történet folytatása holnaptól olvasható a blogon.