Régi dokumentumok között beszkennelt családi fotókat keresgéltem néhány hete a korábbi számítógépemről lementett fájlokat őrző adattárolón, és a képek mellett írásokat is találtam, ahogy átnéztem a mappákat. Régen is írtam meséket, és bizony ezeket találtam meg. (Közülük egyet – Mese a pöttyös labdáról – már olvashattátok a blogon.) A titokzatos fájlok, pontosabban a hangos rácsodálkozásom felkeltették a körülöttem sertepertélő – egyébként a számítógépet nem kezelő – gyerekem figyelmét is. Amikor elárultam neki, hogy ezek azok a mesék, amelyeket nagyon régen, még bőven az ő születése előtt, javarészt diákkoromban írtam, rögtön azt kérte, olvassam fel neki őket. Mivel néhány rövidebb történeten kívül két meseregény kéziratáról van szó, így nem azonnal, hanem esténként, apránként tettem eleget a kérésének.

Szerencsére emlékeztem, hogy valaha kinyomtattam ezeket, s áttúrva a régi iratokat tartalmazó dobozokat megtaláltam őket, így nem monitorról kellett felolvasnom, hanem kicsit kényelmesebben, lefűzött lapokról.

A hosszabb történetek egyike egy vállalkozószellemű varjúról, míg a másik egy szegény, ám talpraesett legényről szól. Egy-egy fejezetet olvastunk fel esténként, a fiam élvezte és érdeklődéssel hallgatta a meséket.

Nekem is izgalmas volt a tizenöt-húsz évvel ezelőtt megírt mondataimmal szembesülni. 🙂 És persze felfedezni a rengeteg hibát a cselekményszövésben, a párbeszédek megalkotásában… Ennyi év távlatából és sok esztendő plusz tapasztalattal az ember már teljesen más szemmel néz a korábbi munkáira. 🙂 Olyan is előfordult, hogy egy-egy mondatot egyszerűen kihagytam (főleg a párbeszédes részekből), mert úgy éreztem, nincs ott semmi keresnivalója. A sztori nem csorbult így sem…

Ugyanakkor – a hibák ellenére – olyan rossznak sem találtam a kéziratokat, mint előzetesen vártam. 🙂 Sőt arra jutottam, hogy mivel az alapötletek továbbra is tetszenek, érdemes lenne átdolgozni, átírni őket. De hogy erre mikor jut időm, fogalmam sincs. 🙂