Sokfélék vagyunk, és senki sem tökéletes. El kell fogadnunk magunkat és a többieket a hibáinkkal együtt. Ha röviden kellene összefoglalnom Helen Rutter hosszú című – A fiú, aki mindenkit megnevettetett – ifjúsági regényét, akkor az előbbi két mondattal ragadnám meg a lényegét. Számunkra legalábbis erről szólt ez a vidám, bár néha kissé keserédes történet.
A főszereplő Billy éppen magasabb iskolába lépő kiskamasz. Jópofa, vicces, okos, jószándékú – és dadog. Ez természetesen nagyon zavarja, és tulajdonképpen az egész élete akörül forog, hogyan ne keltsen feltűnést, és hogyan szabadulhatna meg a dadogástól. Már csak azért is, mert imádja a vicceket, és humorista szeretne lenni. De ki látott már dadogó standupost? (Magyarországon történetesen ismerünk ilyet, de könyvünk Angliában játszódik, brit szerző tollából.)
Szóval Billy küzd önmagával, vágyaival, képességeivel, önmagának és másoknak tett ígéreteivel, a felnőttekkel, a bunkó osztálytársával, miközben zajlik az élet körülötte; imádott nagymamáját éppen ezekben a hónapokban veszíti el.
Nem könnyű Billynek lenni. Nem könnyű kiskamasznak lenni. Nem könnyű másnak lenni. Miközben – ahogy haladunk előre a történetben – kiderül, hogy mindenki más, mert nem vagyunk egyformák, és egyikünk sem tökéletes. Még a bunkó osztálytárs sem. (Külön pozitívum, hogy betekintést kapunk abba is, ő miért viselkedik csúnyán a többiekkel. Nem azért, mert így született.)