Sokfélék vagyunk, és senki sem tökéletes. El kell fogadnunk magunkat és a többieket a hibáinkkal együtt. Ha röviden kellene összefoglalnom Helen Rutter hosszú című – A fiú, aki mindenkit megnevettetett – ifjúsági regényét, akkor az előbbi két mondattal ragadnám meg a lényegét. Számunkra legalábbis erről szólt ez a vidám, bár néha kissé keserédes történet.

A főszereplő Billy éppen magasabb iskolába lépő kiskamasz. Jópofa, vicces, okos, jószándékú – és dadog. Ez természetesen nagyon zavarja, és tulajdonképpen az egész élete akörül forog, hogyan ne keltsen feltűnést, és hogyan szabadulhatna meg a dadogástól. Már csak azért is, mert imádja a vicceket, és humorista szeretne lenni. De ki látott már dadogó standupost? (Magyarországon történetesen ismerünk ilyet, de könyvünk Angliában játszódik, brit szerző tollából.)

Szóval Billy küzd önmagával, vágyaival, képességeivel, önmagának és másoknak tett ígéreteivel, a felnőttekkel, a bunkó osztálytársával, miközben zajlik az élet körülötte; imádott nagymamáját éppen ezekben a hónapokban veszíti el.

Nem könnyű Billynek lenni. Nem könnyű kiskamasznak lenni. Nem könnyű másnak lenni. Miközben – ahogy haladunk előre a történetben – kiderül, hogy mindenki más, mert nem vagyunk egyformák, és egyikünk sem tökéletes. Még a bunkó osztálytárs sem. (Külön pozitívum, hogy betekintést kapunk abba is, ő miért viselkedik csúnyán a többiekkel. Nem azért, mert így született.)

Ne feledkezzem meg egyik kedvenc szereplőmről, Mr. Oshóról, Billy osztályfőnökéről sem, aki rendkívüli figyelemmel, érzékenységgel és problémamegoldó-képességgel fordul tanítványai felé. Sok ilyen tanár kellene a világban.

A sztori végül jól végződik, de nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk, és amiben Billy reménykedik. Nem árulom el, mi történt végül, de jó érzéssel tettük le a könyvet. 🙂

Sokat beszélgettünk a regényről a fiammal olvasás közben és utána is. Hogyan viselkedtek a szereplők, jól döntött-e egy-egy szituációban Billy, és igen, tényleg senki sem tökéletes (tudom, a címmel együtt már negyedjére ismétlem, de nem véletlenül). Rácsodálkoztunk a brit iskolarendszer felvillantott részleteire, a fiam főleg a menzás ebédeket irigyelte – lehetett választani, és rendszerint pizzát vagy sült krumplit ebédeltek a gyerekek, más kérdés, mennyire egészséges. 🙂 Megállapítottuk, hogy ott is probléma a bullying, mindenhol van legalább egy olyan gyerek, aki szívesen szekál másokat. 🙁

A komoly téma ellenére a könyv kimondottan vidám és szórakoztató volt a célkorosztályba tartozó fiam számára és nekem is. Ötletesnek találtam – és a gyerkőcnél is nagy sikert aratott –, hogy minden fejezet Billy egyik viccével indult, halvány utalással a fejezetben zajló eseményekre. Billy első szám első személyben meséli el történetét, és valóban úgy éreztem, egy 11-12 éves fiú fejébe, gondolataiba látok bele, teljesen hitelesen, olykor meglepő mélységgel.

A dombornyomott borító látványra és tapintásra is kellemes volt. 🙂 Kádár Pál fordítása szintén tetszett; a szóviccek nem könnyíthették meg a dolgát, de sehol nem éreztem erőltetettnek a szöveget. A magyarul a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában megjelent művet (a mi kiadásunk 2023-as) szívből ajánlom minden kiskamasz fiúnak és lánynak, szülőnek és ezzel a korosztállyal foglalkozó pedagógusnak. 🙂

Talán nem is kell nagyobb dicséret annál, hogy a fiam azt kérdezte, amikor befejeztük a regényt, van-e szerzőnek más könyve magyarul. Egyelőre nem találtam, de talán később olvashatunk mást is tőle. 🙂