Amikor néhány hete a kollégáimnak említettem, hogy esténként A koppányi aga testamentumát olvasom fel a tíz és fél éves fiamnak – esti mese gyanánt –, elképedt szörnyülködés volt a reakció. Vajon miért gondolják úgy az emberek, hogy a klasszikusok csak unalmas és nehéz olvasmányok lehetnek?

Fekete István regényéről ugyanis sok minden elmondható, de épp ez a két dolog – hogy unalmas és nehezen emészthető lenne – egyáltalán nem. Pár hónapja ajándékba kapta a gyermekem ezt a kötetet, és ő kérte ősszel, hogy olvassuk el (vagyis olvassam fel neki). Én pedig természetesen örömmel eleget tettem e kérésnek. Már csak azért is, mert jómagam is kíváncsi voltam a könyvre, hiszen még soha nem olvastam, csak az évtizedekkel ezelőtt készült filmet láttam, azt sem mostanában. (Gyerekkoromban Fekete István művei közül a Tüskevárral és annak folytatásával, a Téli berekkel találkoztam könyv formájában; annak ellenére is kedveltem és többször olvastam őket, hogy tízéves lányként kissé fiúsnak találtam. 🙂 )

A koppányi aga testamentuma a török korszakban játszódik, izgalmas kalandokban nincs hiány. Pörgős, fordulatos, meglepően modern regényről van szó, egyetlen percig sem unatkoztunk – egyikünk sem. A regény nyelvezete is huszadik századi, a párbeszédek stílusa pedig csak annyiban archaikus, hogy felidézze az ötszáz évvel ezelőtti kort, de ne nehezítse a ma emberének a cselekmény követését. Egy-két ismeretlen szóba – például egy-egy eszköz megnevezésébe – természetesen belefutottunk, de ezek csak rövid magyarázataim erejéig akasztották meg az olvasást. A leírások színesek, szagosak, a Balaton déli vidékét rajzolják elénk, s eszünkbe sem jutott ráunni, igaz, emlékezetem szerint sehol sem túlságosan hosszúak.

Olvass tovább →