Vajon ki van a fotón?

A Cvikkedli egyszerre könnyed, bájos, mégis egyedi és tartalmas mese. Ha elárulom azt is, hogy Janikovszky Éva a szerzője, akkor már nem is kérdés, hogyan lehetséges ez – hiszen tőle pontosan ezt szoktuk meg a többi könyvében is.

A Cvikkedli az én polcomon tanyázott, de már felnőttként vásároltam – őszintén szólva nem is emlékszem, hogyan, mikor vagy miért. A Csipike és A szomjas troll közelében található, és amikor ezeket befejeztük, megakadt rajta a szemem, és én javasoltam a gyerekemnek esti (fel)olvasmánynak. A történetet ismertem, ugyanis a könyvecskét már olvastam korábban.

Az is kiderül, ki az ablakban ülő, szomorú hölgy

A kötetben egyetlen hosszabb (de nem nagyon hosszú) mese található, ha több nekifutásra olvassuk fel, akkor érdemes megtalálni azokat a pontokat a szövegben, ahol könnyen letehető, majd hasonlóképpen egyszerűen felvehető a sztori fonala. Főhősünk, az iskolás Dani talál egy régi fotót, amelyen egy szivarozó, cvikkert viselő úriember látható, aki – fényképtől váratlan módon – mozgatja az orrát. Dani nyomozni kezd, de eleinte senki nem tudja a családban, ki a képen szereplő férfi. Dani azonban nem adja fel… és végül nemcsak az derül ki, ki van a fotón, hanem a sorsát is sikerül megnyugtatóan elrendezni.

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 5. rész

Kedden iskola után Panna boldog mosollyal szaladt a kerítéshez, amikor meglátta Marcit.

– Képzeld, kiderült, milyen betegsége van anyának – újságolta. – Apa azt mondta, nincs nagy baj, meg fog gyógyulni, most már kapja a kezelést, és ha minden jól megy, még karácsony előtt hazajöhet.

– Szuper, ez nagyon jó hír – mosolygott Marci vissza, és valóban úgy érezte, hogy tiszta szívből együtt tud örülni Pannával. A kislány egyik karácsonyi kívánsága ezzel talán teljesül, az anyukája felépül, és karácsonykor együtt ünnepelhetnek. De vajon mi lesz a másik vágyával, az aranyszínű dísszel? Marci arra gondolt, hogy bár nagyon szeretne ő is bármi színeset a saját fájukra, ha csak egyet találnának, átengedné Pannának. Már egyszerűen annak is örülne, hogy Panna jókedvű és boldog.

A hét során a gyerekek megbeszélték a szüleikkel, hogy ezúttal Marci is elmegy Dédihez Pannáékkal. Azt természetesen nem kötötték a felnőttek orrára, hogy mit szeretnének ott. Néma izgalommal várták a pillanatot, amikor keresgélni kezdhetnek a padláson, de előbb fel kellett jutniuk. Dédi süteménnyel várta őket, és a falatozás után Panna nem tétovázott sokáig, hamar megkérdezte, felmehetnek-e.

– Miért? – ráncolta a homlokát apa.

– Hátha vannak fent régi karácsonyfadíszek – felelte Panna. – Nagyapa mindig azt mondja, tele van a padlás mindenféle ezeréves holmival.

– Annál azért kicsit fiatalabbak – kuncogott Dédi –, de már én magam sem emlékszem, mi minden van ott a dobozokban. Úgy rémlik, még az én szüleim tárgyai is ott lehetnek.

– A padláson hideg és sötét van – vetette ellen apa.

Olvass tovább →

Időutazás régi kéziratokkal

Régi dokumentumok között beszkennelt családi fotókat keresgéltem néhány hete a korábbi számítógépemről lementett fájlokat őrző adattárolón, és a képek mellett írásokat is találtam, ahogy átnéztem a mappákat. Régen is írtam meséket, és bizony ezeket találtam meg. (Közülük egyet – Mese a pöttyös labdáról – már olvashattátok a blogon.) A titokzatos fájlok, pontosabban a hangos rácsodálkozásom felkeltették a körülöttem sertepertélő – egyébként a számítógépet nem kezelő – gyerekem figyelmét is. Amikor elárultam neki, hogy ezek azok a mesék, amelyeket nagyon régen, még bőven az ő születése előtt, javarészt diákkoromban írtam, rögtön azt kérte, olvassam fel neki őket. Mivel néhány rövidebb történeten kívül két meseregény kéziratáról van szó, így nem azonnal, hanem esténként, apránként tettem eleget a kérésének.

Szerencsére emlékeztem, hogy valaha kinyomtattam ezeket, s áttúrva a régi iratokat tartalmazó dobozokat megtaláltam őket, így nem monitorról kellett felolvasnom, hanem kicsit kényelmesebben, lefűzött lapokról.

A hosszabb történetek egyike egy vállalkozószellemű varjúról, míg a másik egy szegény, ám talpraesett legényről szól. Egy-egy fejezetet olvastunk fel esténként, a fiam élvezte és érdeklődéssel hallgatta a meséket.

Olvass tovább →

Egy régi mese a számítógép mélyéről

Családi fotókat keresgéltem a minap, amikor a dokumentumok között több régi írásomra lettem figyelmes. Mesék is voltak közöttük… 🙂 Elővettem őket, az egyik rövidebbet le is „poroltam”, vagyis átolvastam, kicsit javítottam rajta itt-ott, s mivel arra érdemesnek találtam, úgy döntöttem, felteszem a blogra.

Ez a történet 2007-ben született (legalábbis a fájl akkori keltezésű), őszintén bevallom, már egyáltalán nem emlékszem, mi ihlette, vagy honnan jött az ötlet. 🙂 Gyerekkoromban, sőt még az egyetemista évek alatt is sok mesét találtam ki, némelyiket meg is írtam, ez a történet viszont – Mese a pöttyös labdáról – később született. Azokban az esztendőkben, amikor újságíróként sokat írtam, de mesék, novellák alkotására már szinte egyáltalán nem maradt időm és energiám. Úgy tűnik, egyszer-kétszer mégis találtam rá módot…

Olvass tovább →

Az újdonság varázsa

Nemrég gondoltam egyet, és amikor láttam, hogy ötéves gyermekem tanácstalanul ácsorog a könyvespolc előtt, nem tudva, mit is válasszon aznap este, elővettem egy olyan kötetet, amelyiket korábban gyakran olvastunk, a fiam szerette is, az utóbbi időben viszont nem került a kezünkbe. A sün, akit meg lehetett simogatni nekem is kedvelt gyerekkori olvasmányom volt, Mihail Pljackovszkij írásai és Vlagyimir Szutyejev rajzai pedig egy mai gyereket is képesek elbűvölni, legalábbis a kisfiamnak annak idején nagyon „bejöttek”. Úgy másfél-két esztendeje sokszor forgattuk ezt a kötetet (korábban írtam is róla itt és itt), viszont jó ideje nem vettük elő. Eddig.

A sün, akit meg lehetett simogatni – mintha először olvastuk volna

Olvass tovább →

Megint retró: barátunk, a Tévé-Maci

Emlékeztek még arra, amikor este a képernyő előtt ülve vártuk a Tévé-Maci felbukkanását? Amikor megérkezett, zuhanyozott, fogat mosott, leült a karosszékébe, és onnan nézte az Esti mesét – az aznapi egyetlen, körülbelül tízperces epizódot. Utána pedig lefeküdt aludni – és mi is. 🙂

Azt hiszem, generációm nevében írhatom, hogy szerettük, és szívesen forgattuk azokat a mesekönyveket is, amelyeknek ő volt a hőse. Népszerűségére való tekintettel ugyanis e formában is megjelent. Ebben a bejegyzésben antikvár kötetek következnek, melyek a nyolcvanas évekből származnak.

Olvass tovább →

Valami új, valami régi

Úgy kezdődött, hogy a kisfiam valami újat szeretett volna olvasni, mégpedig az én könyvespolcomról. Saját gyerekkori köteteim ugyanis zömmel ezen vannak (egyszerűen ott van számukra elegendő hely), de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy időnként innen válasszunk olvasnivalót. Ha azonban a gyermekem újdonságra vágyik, akkor természetesen enyém a választás joga, hiszen én tudom, a régiek közül melyik mese való neki.

Szóval álltam a polc előtt, és hiába ajánlgattam a már bevált köteteket, három és fél éves kisfiam mindenképpen ismeretlen vizekre szeretett volna evezni. (Ez egyébként jellemző, ahogy nő, egyre jobban érdeklik az új történetek.) Tekintetemmel pásztázgattam a régi könyveket, és törtem a fejem, melyiket vegyem le. Melyik az, amelyik neki való, és eddig még nem került elő? Hirtelen megláttam egy rongyosra forgatott kötetet. Iskolai olvasmányom volt, de emlékezetem szerint kedves mondókák és mesék vannak benne, vélhetően elégséges képpel illusztrálva – mert képekre azért még szükség van. Gőgös Gúnár Gedeon.

Rongyosra olvasott állapotban az én példányaim

Olvass tovább →