A kétfülű kutya a tóparton sétált, és a víztükörben csodálta magát.
– Nahát, milyen különleges vagyok! – áradozott, ahogy szemügyre vette képmását.
Arra járt a négylábú macska, és meghallotta a kutya beszédét.
– Ki lehet ez a csodálatos lény? Megnézem – határozta el a cica, és kiszaladt a tópartra. – Ki vagy te? – kérdezte, amikor meglátta az ebet.
– A kétfülű kutya vagyok, a legérdekesebb állat a világon – válaszolta amaz büszkén. – És benned kit tisztelhetek?
– A négylábú macska vagyok, szintén egyedi és megismételhetetlen – felelte dagadó mellkassal a cica. – Mit csinálsz itt? – érdeklődött újdonsült ismerősétől.
– Magamat bámulom a víz tükrében – mutatott a tóra a kutya.
– Nahát, én is ott vagyok – ámult el a macska, s attól a pillanattól kezdve már ketten sétálgattak a parton, képmásukat mustrálva.
Hamarosan kiugrott a vízből egy hal, és az általa keltett hullámok összezavarták a tükörképeket. A kétfülű kutya és a négylábú macska felháborodva tiltakozott, mire a hal tátogott valamit.
– Jaj, nem hallom, mit mond! Talán megsüketültem? – kiáltott rémülten a kétfülű kutya.
– Én sem hallok semmit! – rettent meg a négylábú macska.
A közeli fán ülő varjú elnevette magát.
– Ti nem tudjátok, hogy a halak száján nem jönnek ki hangok? – kacagott a madár. – Csak tátognak!
– Honnan tudod? – faggatta gyanakodva a kutya, mert nem tetszett neki, hogy a varjú kineveti.
– Ugyan már, ezt mindenki tudja – károgott a fekete madár. – Hiszen egymást és engem is hallotok, csak a halat nem! Dehogyis süketültetek meg!
– Te ki vagy? – kérdezte a macska szúrós tekintettel, ugrásra készen, mert neki sem volt ínyére, hogy a varjú kioktatja őket.
– Varjú vagyok – felelte a madár. – Hát ti kik vagytok?
– Én a kétfülű kutya – mutatkozott be önérzetesen az eb.
– Én meg a négylábú macska – mondta a cica.
– És tudd meg, mi vagyunk a legkülönlegesebb állatok a földkerekségen! – tette hozzá a kutya.
A varjú ismét hahotázni kezdett.
– Micsoda? Hiszen minden kutya kétfülű, és minden macska négylábú! – tromfolta le őket.
– De ilyen, mint mi, nincs másik! – jelentette ki a macska.
– Az biztos! Ilyen buta jószágokat még életemben nem láttam – károgott varjú, majd gyorsan elrepült, mert a macska vészjósló mozdulatokkal megindult felé.
A kutya és a cica egyedül maradt a tóparton. A hal is eltűnt a mélyben, újra csodálhatták tükörképüket. Zavart csend telepedett rájuk.
– Akkor is különleges vagyok – állapította meg dacosan a kutya.
– Úgy van! – bólogatott a macska. – Különlegesek vagyunk, legalább magunknak! A hal elúszott, a varjú elrepült, más úgysincs itt rajtunk kívül! Még szerencse, hogy egymásra találtunk!
Ezzel a kutya is egyetértett, és teljes összhangban folytatták parti sétájukat.