A civakodó madarak esete

Egyszer volt, hol nem volt… élt egy varjú a szántóföldön. Szeretett ott lakni, hiszen tavasztól őszig terített asztalhoz hasonlított a táj. Bőségesen talált ennivalót, a források, patakok oltották a szomját, és szárnyalhatott kedvére, nem zavarta semmi.

Télen azonban elfogytak a finom falatok. Hiába honolt csend és nyugalom, a varjú kénytelen volt bemerészkedni a városba. Abban reménykedett, hátha talál ott élelmet. Sokáig körözött a levegőben, amíg rá nem bukkant egy kertre, ahol nagy diófa állt. Körülötte a földön sok-sok dió hevert; a termést nem szedték össze a kert gazdái.

– Ez éppen jó lesz nekem – gondolta a varjú.

Leszállt a kertbe, és nagyot lakmározott.

– Hűha, milyen jólesett – sóhajtott jóllakottan, amikor befejezte az evést.

Másnap újra elrepült a dióval teli kerthez. Éppen azt számolgatta magában, hogy ez a sok dió akár a tél végéig is elég lehet a számára, és akkor már nem is kell máshol keresgélnie, amikor észrevette, hogy valaki megelőzte. Egy másik, ismeretlen madár javában ott falatozott, és egyáltalán nem tetszett neki, amikor a varjú megérkezett.

– Menj innen, ez az én kertem – rivallt rá az idegen madár barátságtalanul.

– Ugyan már, kettőnknek is elég ez a sok dió – próbált egyezkedni a varjú, csakhogy az ismeretlen madár egyáltalán nem akart osztozkodni.

– Én voltam itt hamarabb, ez az én területem – háborgott tovább. – Semmi keresnivalód itt.

– Nono! Én már tegnap is jártam itt, szóval enyém az elsőbbség – válaszolt a varjú.

Szó szót követett, a két madár bizony nem tudott dűlőre jutni egymással, és hatalmas vita kerekedett. Egyik hangosabban jártatta a csőrét, mint a másik, csak úgy zengett a környék! A nagy hangzavarra felfigyeltek más madarak is, és mind odacsődültek. Persze mindegyik saját magának követelte a dióval teli kertet.

Addig ment a perpatvar, amíg fel nem támadt a szél és el nem eredt a hideg havas eső. A kellemetlen időjárás elől elmenekültek a madarak, de mindannyian úgy gondolták, másnap visszatérnek, és megkaparintják az ennivalót. Közben a havas eső után havazni kezdett, és hideg éjszaka köszöntött az állatokra.

Természetesen a varjú sem akarta feladni az éléskamra-kertet, és reggel újra elrepült a kerthez. Csalódnia kellett. De nemcsak neki, hanem az összes többi madárnak is. A hó ugyanis betakarta a földet és vele a diót is. Nem látszott már ott egyetlen falat sem, csak a nagy fehérség. A varjú megbökdöste csőrével a havat, de hiába: a hó alatt elérhetetlenné vált a dió.

Így a varjú – és a később visszatérő többi irigy madár is – korgó gyomorral távozott, és keresgélhetett máshol táplálékot.

– Tegnap akár mindannyian jóllakhattunk volna azzal a sok dióval – szomorkodott a varjú magában. – Mára pedig úgyis ellepett a hó mindent, így kárba veszett az a sok jó falat.

A varjú nagy nehezen talált némi élelmet a közelben, és végül nem maradt éhen. De már alig várta a tavaszt, hogy a szántóföld nyugalmában újra megkaphasson mindent, amire szüksége van. A többi civakodó madárral soha többé nem találkozott.