Majd holnap…

Volt egyszer egy szegény legény. De nem ám a szorgalmas fajtából, akinek csak nincs szerencséje – ennek a mesének a szegény legénye bizony semmirekellő alak volt. Egész nap csak lustálkodott, heverészett, meg a kocsmában iszogatott, duhajkodott a komáival, dolgozni viszont nem szeretett. Pedig ha nem fázott volna annyira a munkától, nem is lett volna szegény, becsülettel, jómódban megélhetett volna.

Egyik este aztán a falusi táncmulatságban megtetszett neki egy gazda igen csinos lánya. Felkérte egy csárdásra, csakhogy a leányzó alaposan megszégyenítette: nemet mondott neki, hogy ő ilyen lusta ifjúval nem hajlandó ropni. A legényt azonban csak nem hagyta nyugodni a vére, ezután állandóan ostromolta a leányt, teljesen belé szerelmesedett. Teltek-múltak a hetek, hiába vitt virágot neki, meg selyemszalagot, porcelán csecsebecsét – azt a keveset is, ami jutott neki, ajándékokra költötte –, a lány szívét nem tudta meglágyítani. Végül aztán nem bírta tovább, s megkérdezte választottját, miért nem fogadja az ő udvarlását.

– Lusta, semmirekellő alak vagy, aki csak lopja a napot – felelte a lány. – Apám úgysem adna feleségül ilyen emberhez.

A szegény legény roppant megsértődött ezen a válaszon, s duzzogva hazament, leheveredett a kemence padkájára, és egész nap ott feküdt. Estére felkelt, megvakarta a fejét, s belátta: igaza lehet a lánynak, hiszen ma sem csinált semmit.

Olvass tovább →

Erdővári Manó és a kacsák

Egy hideg téli napon Erdővári Manó meleg kuckójában pihent, amikor éktelen lárma zavarta meg. Felöltözött, és elindult megkeresni, honnan jön a zaj. Nem kellett messzire mennie: a közeli tó partján egy csapat kacsa hápogott rettentően hangosan.

– Mi a baj? – kérdezte Erdővári Manó. – Zeng az erdő tőletek! – tette hozzá.

– Úszni szeretnénk, de nem tudunk, háp, háp, mert befagyott a tó! – válaszolták a kacsák.

– Ezért rikoltoztok ennyire? – csodálkozott Manó.

– Háp, háp, ezért – felelték a kacsák.

– Nem gondoltatok arra, hogy zajongás helyett feltörjétek a jeget? – érdeklődött Manó.

– Nem – mondták kórusban a kacsák. – Ez eszünkbe se jutott, háp, háp.

– Akkor segítsetek magatokon; kezdjétek el – javasolta Erdővári Manó barátságosan.

– De hogyan? – értetlenkedtek a kacsák.

– A csőrötök elég kemény, próbáljátok meg azzal – ajánlotta Manó.

A kacsák nekiestek a jégnek, de hiába, az túl vastagnak bizonyult. Hasztalan kopácsoltak rajta, még csak meg sem repedt.

– Háp, háp, nem sikerül feltörni a jeget, de a csőrünk már megfájdult – elégedetlenkedtek a kacsák kis idő elteltével, és ismét dühös hápogásba fogtak. Erdővári Manó csendre intette a madarakat.

– Akkor találjunk ki mást! – szólt, majd belefújt a nyakában lógó sípba.

Olvass tovább →

Hogyan szerette meg Berci a telet?

Berci mókus nem szerette a telet. Egész nyáron gyűjtögette a finom falatokat az éléskamrájába, amikor pedig beköszöntött a hideg időjárás, behúzódott az odújába, és tavaszig ki sem dugta az orrát. Eszegetett, pihengetett a kuckójában, amíg odakint zimankó volt.

Így tervezte a téli hónapokat ebben az esztendőben is Berci. Amikor lehullottak a fákról a levelek, és reggelente sűrű köd szállt a tájra, Berci úgy döntött, itt az ideje visszavonulni. Megkereste a barátait, hogy – ahogy szokta – elköszönjön tőlük. Vilmos, a varjú azonban csak csóválta a fejét.

– Miért akarsz megint hónapokra elbújni? – értetlenkedett.

– Nem szeretem a telet – válaszolta Berci. – Hideg van, fúj a szél, kellemetlen kint lenni.

– Dehogyis az! – vágta rá Vilmos. – A vastag bundád megvéd a hidegtől, és annyi jó mókában van részünk télen! Amikor leesik a hó, lehet hógolyózni, szánkázni, csúszkálni a tó jegén… Nagyon jól szórakozunk, de te így kimaradsz a mulatságból!

Olvass tovább →