Egy hideg téli napon Erdővári Manó meleg kuckójában pihent, amikor éktelen lárma zavarta meg. Felöltözött, és elindult megkeresni, honnan jön a zaj. Nem kellett messzire mennie: a közeli tó partján egy csapat kacsa hápogott rettentően hangosan.
– Mi a baj? – kérdezte Erdővári Manó. – Zeng az erdő tőletek! – tette hozzá.
– Úszni szeretnénk, de nem tudunk, háp, háp, mert befagyott a tó! – válaszolták a kacsák.
– Ezért rikoltoztok ennyire? – csodálkozott Manó.
– Háp, háp, ezért – felelték a kacsák.
– Nem gondoltatok arra, hogy zajongás helyett feltörjétek a jeget? – érdeklődött Manó.
– Nem – mondták kórusban a kacsák. – Ez eszünkbe se jutott, háp, háp.
– Akkor segítsetek magatokon; kezdjétek el – javasolta Erdővári Manó barátságosan.
– De hogyan? – értetlenkedtek a kacsák.
– A csőrötök elég kemény, próbáljátok meg azzal – ajánlotta Manó.
A kacsák nekiestek a jégnek, de hiába, az túl vastagnak bizonyult. Hasztalan kopácsoltak rajta, még csak meg sem repedt.
– Háp, háp, nem sikerül feltörni a jeget, de a csőrünk már megfájdult – elégedetlenkedtek a kacsák kis idő elteltével, és ismét dühös hápogásba fogtak. Erdővári Manó csendre intette a madarakat.
– Akkor találjunk ki mást! – szólt, majd belefújt a nyakában lógó sípba.