Csengettek. Viola nem számított több látogatóra, így elkerekedett a szeme, amikor ajtót nyitó édesanyja Ármint kísérte be. Lajos bácsi gyorsan elbúcsúzott, Viola pedig leültette Ármint a szobájában.

– Ne haragudj, amiért meggyanúsítottalak, hogy összejátszol a Vasvári testvérekkel. Butaság volt, csak nagyon elkeseredtem. Hihetetlen, hogy ezt megtetted értem, és csúcs, hogyan tudtad megszervezni. Igazi rendőrök igazi rendőrautóval… Miután elmentek, anyu mindent elmesélt.

– Tudom, hogy nehéz helyzetben vagy. Szerettem volna valahogy segíteni és veled is tisztázni a helyzetet. Te vagy a legjobb barátom, és jó lenne, ha így is maradna.

– Ha ezek után még barátkozol velem, én itt vagyok.

– Szuper – lelkesedett Viola.

– Csak az a kár, hogy a suliban nem látták ezt a ma reggeli akciót. Sose mosom le magamról a csúfolódást.

– Hátha elfelejtik, mire véget ér a téli szünet.

– Hát, meglátjuk.

– És ha nem, gyere át a mi iskolánkba. Lehetnénk osztálytársak! Nálunk nincsenek Vasvári testvérek.

A gondolat láthatóan szöget ütött Ármin fejébe.

– Még meglátom, hogyan alakul, de ez egészen remek ötlet. Lehet, hogy rajzolni nem tudsz olyan ügyesen, de fantasztikusan jó gondolataid vannak! Neked ez az erősséged.

– Akkor reggel mehetnénk együtt iskolába, délután meg haza – folytatta Viola az ötletbörzét, aztán átadott Árminnak egy marék édességet.

– Mi ez? – csodálkozott a fiú.

– Ezek voltak az utóbbi napokban az adventi kalendáriumomban. Mindet eltettem neked. Reméltem, hogy lesz még lehetőségem átnyújtani.

– Mindent félreraktál nekem?

– Mivel továbbra is minden nap dupla édességet kaptam, csak az egyik felét ettem meg.

– Hűha, most már nagyon sokkal tartozom neked. Legalább együk meg együtt ezeket!

– Reggeli előtt?

– Kivételesen.

A két gyerek – mint valami összeesküvő – összenevetett, és csendben befalatozta a finomságokat.

Hétfő délután Ármin sugárzó mosollyal üdvözölte a tanítás után becsengető Violát.

– Ilyen jól érezted magad a suliban?

– Egyáltalán nem, még mindig csúfolnak – sóhajtott Ármin, ám a mosoly mégsem hervadt le az arcáról. – De ennél sokkal fontosabb, hogy a Vasvári fiúk apukája segített, hogy a munkahelyén aput behívják állásinterjúra. Holnap délelőtt megy, remek lehetőség lenne, és állítólag jók az esélyei. Nagyon izgulok érte.

– Micsoda hír! – örült Viola a fiúval.

Később Violáék korcsolyázni mentek, Ármint is magukkal hívták. A fiú ugyan szabódott, hogy nem tud korizni, de a lány és szülei úgy vélték, itt a remek alkalom megtanulni. Így aztán Ármin kissé csetlett-botlott, de nagyobb esés nélkül megtette első métereit az ünnepi fényekkel hangulatosan megvilágított jégpályán, és tetszett is neki a könnyed siklás.

Aztán sült gesztenyét ettek, és forró teát ittak, meg azt számolgatták, hogy már csak két napig kell idén iskolába járni. Utána jön a téli szünet nem túl hosszú, de mindig örömmel fogadott szabadsága és az olyannyira várt karácsony.

A szenteste előtti nap Viola ismét megjelent Árminék ajtajában, kezében az adventi naptárból reggel kibányászott puszedlikkel.

A fiú családjánál már ezen a napon emelkedett hangulat uralkodott, még a szokásosnál is szívélyesebben invitálták be a lányt a lakásba.

– Képzeld, aput felvették Vasvári bácsi munkahelyére! Januárban kezdheti a munkát! Ráadásul még fontosabb feladata lesz és jobb fizetést fog kapni, mint az előző helyen – újságolta Ármin boldogan.

– Ez szuper! – kiáltott fel Viola, és örömében átölelte barátját.

– Lassan minden probléma megoldódik, az iskolai csúfolódást leszámítva – állapította meg a fiú.

– Hátha megfeledkeznek róla a téli szünet alatt. Ha pedig nem, akkor jövőre átiratkozol a mi sulinkba – bizakodott Viola, aztán jóízűen elrágcsálták a csodás illatú puszedliket.

Másnap, szenteste délelőttjén Ármin megelőzte a lányt: ezúttal ő kopogott be Violáék ajtaján. Kezében piros szalaggal szépen átkötött csomagocskát tartott.

– Ezt neked hoztam, köszönetképpen, amiért kiálltál értem.

Viola zavartan hámozta ki a díszítésből az ajándékot. Az a karácsonyi vásárt ábrázoló rajz volt elegáns fehér keretben, amelyet Ármin a közös vásározás után vetett papírra. Viola tátott szájjal bámulta a remekül sikerült alkotást.

Az árusok fabódéi fölött sőtétlett az esti égbolt, az épületek szürke körvonalain csillogó fények futottak körbe. Nem hiányoztak a villanyoszlopokra rögzített világító csillagok és a tér közepén álló óriási karácsonyfa sem. A kép előterében két gyerek – egy fiú és egy lány – teát kortyoltak.

– Ármin, ez gyönyörű!

– Igyekeztem – szerénykedett a fiú.

– De… én nem készültem neked semmivel.

– Rengeteg mindent kaptam tőled. Hiszen nap mint nap hoztad nekem a finomságokat az adventi kalendáriumodból. Vagy már nem emlékszel?

– Dehogynem – nevette el magát Viola.

– A legfontosabb dolog, amit adtál az utóbbi hetekben, az a barátságod. Ennél nagyobb ajándékot nem is tudnék elképzelni.

– Tudod, mit? Én sem. Eddig azt hittem, az a legérdekesebb az adventi időszakban, hogy mi lesz a karácsonyfa alatt. De ez tulajdonképpen már nem is számít.

Viola az ágya fölötti polcra helyezte a képet.

– Hogy mutat itt?

Ármin bólogatott. – Szerintem remekül.

– Akkor itt lesz a helye. Gyere, bontsuk ki az utolsó csizmácskát az adventi naptárban!

A gyerekek együtt borították ki a kis piros tároló tartalmát az asztalra. Szaloncukrok hullottak ki, két zselés és két kókuszos. Egymásra néztek, és szó nélkül megosztoztak rajta. Nem voltak már nyitott kérdések. Azaz csak egy: ki melyikkel kezdi? Viola a kókuszost bontotta ki először, Ármin pedig a zselést. De együtt eszegetve még ezek is finomabbnak tűntek, mint a korábbi években.