– Milyen terepasztalon? – érdeklődött Andris.

– Gyere, megmutatom – intett a tündér, és egy belső terembe vezette őket, melynek közepén hatalmas terepasztal állt.

Albert rábökött az építmény egyik részére.

– Itt laktok, ez a városod.

Andris alaposan megnézte, és hamarosan felfedezte a házuk kicsinyített mását. Olyan volt, mintha a magasba emelkedett szánból pillantotta volna meg. A házuk, az utcájuk, a városuk miniatűr mását látta a termet szinte teljesen betöltő asztalon. Icipici fákkal, autókkal, buszokkal. Hamarosan az iskolája épületét is felfedezte. A valóságban tágasnak tűnő suliudvar itt mindössze akkora volt, mint a tenyere.

– Ha azt szeretnéd, hogy essen a hó, be kell borítanod a fehér kőőrleménnyel a várost és környékét – magyarázta a tündér. – Ehhez legalább öt marék fehér követ össze kell szedned a patakból, de lehet, hogy ennyi nem is lesz elég.

– Vállalom – felelte Andris.

– Nem tudod, milyen nehéz munka ez – jajdult fel Albert.

– De szeretném megpróbálni – felelte csendesen Andris.

– Hát jó, én nem bánom, csináld, de szólok, hogy legkésőbb hajnalban el kell indulnunk hazafelé – tárta szét a karjait Albert.

– Ketten gyorsabban haladhatunk a munkával – vetette fel Andris.

– Nono, te szeretnél fehér karácsonyt! Nekem semmi kedvem a patak fölött görnyedni és a hideg vízben turkálni!

– Azt mondtad, te is szeretnél havat, már fel is öltöztél a síeléshez! És azt ígérted, segítesz, hogy teljesüljön a kívánságom.

– Segítettem is, hiszen elhoztalak ide! Most már rajtad múlik, valóra tudod-e váltani az álmodat.

Andris belátta, hiába veszekszik tovább a manóval, csak a kevés idejét pazarolja. A tündértől kapott egy vödröt és egy zseblámpát – hiszen odakint éjszakai sötétség honolt – a kövek gyűjtéséhez, majd megkereste a palota mellett a patakot. Nem volt nehéz dolga, az építménytől mindössze néhány lépésnyire csordogált a víz.

Örömmel állapította meg, hogy meglepően világos van: a hold kereken világított a tiszta égbolton, a csillagok valószínűtlenül közelről ragyogtak, az üvegkristály palota pedig visszaverte és felerősítette a fényt. A patak medrében jól látszottak a fehér kövek, de azért bekapcsolta a zseblámpát, biztos, ami biztos. Leguggolt a víz mellé, belemerítette a kezét, hogy megvizsgálja, mennyire mély és hideg a patak. Egészen sekélynek és meglepően langyosnak bizonyult. Egyáltalán nem volt kellemetlen belenyúlnia.

Andris felbátorodott, és elkezdte kimarkolni a köveket. A nagyobbakat visszadobta, a kisebbeket a tündértől kapott vödörbe tette, hiszen feltételezte, hogy a szitán csak az apróbb darabok férhetnek át.

Hamarosan észrevette, hogy Albert is megérkezett a háta mögé. A karácsonyi manó szerzett valahonnan egy nyugágyat, kinyitotta és belefeküdt.

– Nem is hideg a víz – mondta neki Andris.

– Nem baj, ahogy látom, jól haladsz nélkülem is – jegyezte meg Albert. – Én addig pihenek kicsit. Fárasztó dolog kívánságokat teljesíteni.

– De hiszen te nem is – kezdte Andris, de aztán el is hallgatott. Nem volt értelme a manóval vitatkozni, csupán a drága perceket pocsékolja vele. Egyébként meg Albert tényleg jót tett azzal, hogy elhozta ide. Más kérdés, hogy segíthetne a munkában is, de ha a manó nem akar, Andris úgysem tehet ez ellen semmit. Egyedül kell megoldania, és nem tűnik olyan nehéznek ez a feladat, hogy ne lenne képes rá.

Amikor a vödör félig megtelt, Andris úgy vélte, elegendő követ gyűjtött. A tündér szerint legalább öt marék kőre van szükség, a vödörben ennél biztosan több volt: hét, de talán nyolc maréknyi is.

Andris felkapta hát a vedret, és elindult vissza, a palotába. Albert, aki már elbóbiskolt a nyugágyban, felriadt a mozgásra, majd követte őt.

Ezúttal Andris nyomta meg a lágy dallamot zengő csengőt. A kapu kitárult, és ahogy beléptek, az időtündér sietett újra eléjük az előcsarnokba. Piros szitát hozott magával, és egy jókora üvegtálat.

– Gyorsan dolgoztál – dicsérte meg Andrist. – Lássuk, átférnek-e a szitán a köveid.

A tündér egy kisebb marék követ kivett a vödörből, és ráejtette az üvegtál fölé helyezett szitára őket. Megrázta, megmozgatta a kavicsokat, és néhány halk koppanás hallatszott. Apró, fehér kavicsok pottyantak az üvegtál aljára. A kövek többsége azonban a szita tetején maradt. A tündér megcsóválta a fejét, majd újabb adag kőért nyúlt. Néhány kavics ismét átjutott a szita kicsi lyukain, de a zöme bizony nem fért át.

A tündér átvizsgálta az összes, Andris által gyűjtött követ, s mire végzett, alig két maréknyi kavics árválkodott az üvegtálban.

– Sajnos ennyi nem lesz elég – állapította meg szomorúan.

– Megpróbálhatom még egyszer? – kérdezte Andris.

– Ha van még rá időd, igen – bólintott az időtündér.

Andris Albertra nézett.

– Ha sietsz, még beleférhet – felelte a manó a ki sem mondott kérdésére.

– Rendben – kiáltott Andris, felkapta a vödröt, és már rohant is vissza a patakhoz.

Pár lépéssel távolabb állt meg ezúttal, ott, ahol még nem gyűjtötte össze a kisebb köveket. Még inkább árgus szemekkel figyelte a méretüket, hiszen most már láthatta, mekkora kövek férnek át a szitán, vagyis milyeneket kell összeszednie. Így azonban több időt igényelt a munka. Albert – ahogyan az előbb is – a nyugágyban heverészve bámészkodott. Néha odakiáltott neki, hogy igyekezzen, mert nem sok idejük van már itt. Andrist kicsit bosszantotta a manó viselkedése – nem segít, de sürgeti őt –, viszont továbbra sem akarta az idejét és az energiáját arra fecsérelni, hogy vitatkozzon vele. Most más, fontosabb dolga volt.

Amikor félig megtelt a vödre, megfogta, és ismét a palota bejárata felé vette az irányt. Remélte, az eddig összegyűjtött mennyiséghez már elegendő lesz az újabb adag.

Az időtündér piros szitáján most sokkal több kavics átjutott, mint első nekifutásra, de messze nem az összes, pedig Andris meg volt róla győződve, hogy már csak a megfelelő méretű köveket tette a vödörbe. Elkerekedett szemmel nézte, mégis mennyi akad fenn a szitán. Amikor a tündér kiürítette a vödröt, elgondolkodva markolgatta az üvegtál alján lévő, használható mennyiséget.

– Talán elég – szólalt meg végül –, de egyáltalán nem vagyok biztos benne. Két lehetőséged van: vagy megkockáztatjuk, hogy elegendő, és ennyivel próbálunk meg havat csinálni. Ha viszont nem sikerül, nem lesz hó, legfeljebb dér. Vagy pedig visszamégy a patak partjára, és gyűjtesz még egy maréknyi, kellően kicsi követ. Ha hozol még ennyit, lesz hó, de arra vigyáznod kell, ki ne fuss az időből. Hajnalban el kell indulnod hazafelé, és addig már nincs sok hátra.

Andris eltöprengett, melyik megoldást válassza.

– Szerintem kockáztass! – biztatta lelkesen Albert. – Őrölj meg ennyit, ne pazarolj több órát a patakban való turkálásra! Hiába gyűjtesz még akármennyit, ha nem lesz időd ledarálni, semmit nem érsz el vele, csak feleslegesen dolgoztál.

Andris tudta, gyorsan kell határoznia. Még egy kevés kavicsra van szüksége, aztán darálni és beteríteni a terepasztalt az őrleménnyel. Ez utóbbiak már nem tűntek nehéz feladatnak. Úgy vélte, ezekkel hamar végezhet.