– Milyen terepasztalon? – érdeklődött Andris.
– Gyere, megmutatom – intett a tündér, és egy belső terembe vezette őket, melynek közepén hatalmas terepasztal állt.
Albert rábökött az építmény egyik részére.
– Itt laktok, ez a városod.
Andris alaposan megnézte, és hamarosan felfedezte a házuk kicsinyített mását. Olyan volt, mintha a magasba emelkedett szánból pillantotta volna meg. A házuk, az utcájuk, a városuk miniatűr mását látta a termet szinte teljesen betöltő asztalon. Icipici fákkal, autókkal, buszokkal. Hamarosan az iskolája épületét is felfedezte. A valóságban tágasnak tűnő suliudvar itt mindössze akkora volt, mint a tenyere.
– Ha azt szeretnéd, hogy essen a hó, be kell borítanod a fehér kőőrleménnyel a várost és környékét – magyarázta a tündér. – Ehhez legalább öt marék fehér követ össze kell szedned a patakból, de lehet, hogy ennyi nem is lesz elég.
– Vállalom – felelte Andris.
– Nem tudod, milyen nehéz munka ez – jajdult fel Albert.
