Furcsa, barátságtalannak tűnő vidék volt Fakóföld. A szürke égbolton szürke felhők úszkáltak, szürke tavak partján szürke fák bólogattak, szürke ruhás gyerekek szaladgáltak a szürke játszótereken. Minden szürke volt, az emberek, az állatok, a növények is, nem beszélve az épületekről, a járművekről és minden egyéb tárgyról. Senki nem emlékezett, hová tűnt a többi árnyalat ebből a különös országból, s mikor kapta – megérdemelten – a Fakóföld nevet. Egyetlen helyen lehetett csupán más színeket látni, mint a szürke: a mesekönyvek lapjain. Ott zöldben pompáztak a bokrok, piros és kék autó robogott az úton, színes ruhákat viseltek a szereplők. Nem véletlen hát, hogy Fakóföldön a gyerekek nagyon kedvelték a mesekönyveket – sőt a felnőttek is. A legtöbb családban nem telhetett el este meseolvasás nélkül.

Viszont a gyerekek között csak a mesekönyvek szeretetében volt ilyen nagy egyetértés. Hagyománynak számított Fakóföldön, hogy a fiúk és a lányok nem szívesen játszottak egymással, sőt amennyire csak lehetett, kerülték a másik nem tagjait. Az ellenségeskedés oka a múlt homályába veszett. Így Fakóföldön még véletlenül sem lehetett együtt játszó vagy beszélgető kisfiúkat és kislányokat látni. Habár a felnőttek próbálták elsimítani az ellentéteket, a gyerekek makacsul tartották magukat az érthetetlen hagyományhoz – amíg fel nem nőttek. Mert utána szinte varázsütésre már ők sem értették, mi kifogásuk volt korábban a másik nem tagjaival szemben.

Fakóföldön az ünnepek is szürkén teltek: szürke díszek lógtak a szürkészöld karácsonyfán, és szürke csomagolópapír rejtette az ajándékokat, húsvétkor minden hímes tojást szürkére festettek – nem is lehetett másfajta festéket kapni a boltokban –, s a tűzijátékok sem számítottak nagy látványosságnak, mert csupán szürke színű petárdákat lőttek a magasba. A november még annál is elképzelhetetlenül szürkébb volt, mint amilyen más tájakon szokott lenni, és az adventi időszakban szürke fények pislogtak a belvárosokban. A karácsonyt ennek ellenére minden gyerek lelkesen várta, mert még ebben a szürke országban is varázslatos hangulat övezte a szeretet ünnepét.

Mint a többi gyermek, Marci is csillogó szemekkel leste, ahogy az első gyertya felragyog az adventi koszorún, ám másnap délután már unatkozva rugdosta a szürke kavicsot az udvaron, egyetlen játékhoz sem volt kedve. Apa a teraszt téliesítette, kihasználva a sötétedés előtti perceket, Marci pedig eleinte segített neki, aztán ráunt a dologra. De a játékai sem kötötték le.

– Apa, játssz velem! – kérte.

– Hadd fejezzem be előbb a munkát. Utána játszom veled – ígérte az édesapja.

– De az még sokára lesz – panaszkodott Marci. – Mit csináljak addig?

– Mi lenne, ha Pannával játszanál? – ajánlotta apa. – Úgy láttam, ő is kint van az udvaron.

– De Panna lány! – csattant fel Marci. – Lányokkal nem lehet játszani.

– Miért nem? – húzta fel a szemöldökét apa.

– Mert ők nem olyanok, mint a fiúk.

– Még szerencse – jegyezte meg apa mosolyogva.

– Nem érted – bosszankodott Marci.

– Dehogynem – felelte apa. – Én is voltam kisfiú. Én sem játszottam a szomszédban lakó lányokkal, mert azt hittem, ők mások. És felnőttként rájöttem, néhány dologban ugyan eltérnek a fiúktól, de a legtöbben nem.

Marci dacosan hallgatott. Nem akart Pannával játszani. Az olyan… ciki lenne. Annál még unatkozni is jobb. Átnézett a szomszédba; Panna éppen rollerezett. A kislány is egyedül volt. Marci arra gondolt, hogy Panna sem akarna vele játszani. Hiszen nem csak a fiúk nem játszanak a lányokkal, a lányok sem játszanak a fiúkkal.

Marci felkapta az előbbi szürke kavicsot, és mérgesen egy nagyobb kupacba dobta. Kár, hogy nem egy fiú lakik a szomszédban – gondolta rosszkedvűen.

Később, vacsora közben megszólalt a telefon. Apa nem örült, hogy fel kell állnia az asztaltól, de hamarosan még borúsabb lett a tekintete.

– Igen… Jaj… Értem… Persze… Hozd csak…. Igen, hát hogyne… Rendben – mondta valakinek.

Marci kíváncsian fülelt. Vajon kivel beszélgethet?

Apa gondterhelt arccal fordult feléjük, amikor letette a telefont.

– Panna apukája hívott. Panna anyukája rosszul lett, be kell vinnie a kórházba. Megkért, hogy Panna nálunk tölthesse az estét, és ha kell, éjszakára is marad.

– Remélem, nincs nagy baj – ráncolta a homlokát anya.

A következő percben felharsant a csengő éles hangja, apa és anya kimentek ajtót nyitni. Izgatott beszéd szűrődött be az étkezőasztalhoz, ahol Marci folytatta a vacsorát. Nemsokára visszatértek a szülei Pannával. A kislány ijedtnek és fáradtnak tűnt, zavartan köszönt Marcinak. A kisfiú egy szemvillanásnyi ideig habozott, hiszen nem szokott szóba állni lányokkal, de aztán döntött: illik viszonozni a köszöntést. Utána azonban nem szólt Pannához. Mert nincs ugyan semmi különösebb zűr vele, de azért csak lány.

Marci szülei vacsorával kínálták Pannát, aki még mindig zavartnak látszott. Evett pár falatot, de láthatóan nem volt étvágya. Az aggodalom sápadtra festette arcocskáját.

– Van még egy kis idő fürdésig, játsszatok egyet – javasolta anya a vacsora végén.

Marci elhúzta a száját, de nem mert ellenkezni. Bement a szobájába, Panna kissé tétován követte. De nemcsak ő, hanem anya is.

– Marcikám, játsszatok valami érdekeset Pannával – kérte kedvesen.

– Nem tudom, Panna mivel szeret játszani – bukott ki Marciból egy esetlen tiltakozás.

– Hát kérdezzük meg! Panna, mivel szeretsz játszani? – fordult anya a kislányhoz, miközben figyelmeztető pillantást küldött Marci felé.

– Nem is tudom… – motyogta Panna még mindig rettentően zavartan. – Talán társasjátékozni.

– Remek ötlet, válasszatok egy társasjátékot. Marci elmagyarázza a szabályokat.

Marci vonakodva lépett a polchoz, anya pedig mellé állt.

– Panna szomorú, és aggódik az anyukájáért. Segítsünk neki azzal, hogy eltereljük a figyelmét – súgta oda a kisfiúnak.

Marci elgondolkodott, megpróbálta magát Panna helyébe képzelni. Milyen lenne, ha az ő anyukáját kellene hirtelen kórházba vinni? Ijesztő, rettenetes helyzetnek tűnt. Magányosnak érezné magát, ha a szüleinek a szomszédokra kellene őt egy estére bízni, még ha csupa ismerős veszi is őket körül. S nagyon félne, mi lesz az anyukájával.

Marci elszégyellte magát, és Pannára pillantott.

– Gyere, nézd meg, melyiket szeretnéd.

Panna végül egy olyan létrás játékot választott, amilyenhez hasonló neki is volt otthon, így ismerte a szabályait. Az első partit Marci nyerte, a másodikat Panna. A harmadik körre már teljesen belemelegedtek a játékba, meg is feledkeztek arról, hogy Fakóföldön nem szokás a kisfiúknak és a kislányoknak együtt játszani. Panna arca egészen felderült, mosolygott játék közben. A gyerekszobát vidám kuncogás, önfeledt hangok töltötték be. A két gyerek észre sem vette, mikor ment ki Marci anyukája, s meglepődtek, amikor visszatért, hogy szóljon: ideje fürödni.

– Panna, az előbb telefonált apukád, és azt mondta, még vizsgálják anyukádat, nem tud még semmit. Abban maradtunk, hogy ma nálunk alszol, mert nem tudja, mikor jön haza. Lefekvés előtt még együtt felhívjuk, és beszélhetsz vele, jó?

Panna elkomorodott, és bólintott.

Marci szobájában a kényelmes fotelágyon ágyaztak meg Pannának. Marci agyán egy pillanatra még átfutott, hogy egy lánnyal kell megosztania a szobáját, de már egyáltalán nem érezte ezt bajnak. Panna nem is olyan rossz fej – ismerte be magának.