Az aranyszínű karácsonyfadísz 3. rész

Marci csalódottan nézte, ahogy kinyomtatnak egy komoly, nagyoknak írt kötetből egy oldalt. Hiába tettek színes festéket a gépbe, fekete-fehér lap bukkant elő a végén. Aztán egy mesekönyv részletét tették próbára. Vidám, színes lapok kerültek ki a gépből. Minden gyerek kapott a frissen kinyomtatott oldalból.

– Senki nem érti, mi az oka – mondta a nyomdász. – Rengeteg szakember foglalkozik azzal, hogy a színeket más tárgyakra is át lehessen vinni, kutatók dolgoznak nyomdákban és különleges tudományos intézetekben. De egyelőre hiába a sok erőfeszítés, nem tudni, hogy ezek a festékek miért nem működnek más könyveken és más anyagokon. Úgyhogy ilyen festékek csak a mesekönyveket is készítő nyomdákban találhatók, máshol nincs értelmük, hiszen semmi másra nem használhatók.

Marci elszontyolodva forgatta a papírt, amelyen egy világosbarna mackó piros biciklin kerekezett. Mögötte zöld lombú fák, az út mellett rózsaszín és kék virágok. Szóval ezzel a festékkel nem lehet karácsonyfadíszt színezni – állapította meg magában szomorúan. Pedig a sárga egészen jó lett volna, hasonlított az aranyszínhez, amilyet Pannával szeretnének. Más tervet kell kitalálni. De akkor hol folytassák a nyomozást? – ötlött fel Marciban a kérdés, és gondolatait annyira lefoglalta ez a dilemma, hogy már nem is tudott figyelni a következő teremben arra, hogyan lesz a különálló lapokból könyv.

Délután ismét találkozott Pannával a kerítésnél.

– Sajnos a nyomdai festékek semmi másra nem jók – újságolta szomorúan a kislánynak. – A bácsi meg is mutatta, hogy a mesekönyvön kívül semmi mást nem fog be. Még a felnőttek könyveit sem. Ráöntötte a ruhájára, és az is szürke maradt.

– Jaj, de kár – sóhajtott Panna. – Pedig reménykedtem, hogy jó hírt hozol.

– Anyukád kórházban van még? – kérdezte Marci együttérzően.

– Igen, még mindig vizsgálgatják – felelt Panna. – Jó lenne, ha végre hazajöhetne. Nemsokára indulunk apával, ma is meglátogatjuk.

– Hátha nemsokára meggyógyul – vigasztalta Marci.

– Hátha – visszhangozta Panna.

Csend telepedett közéjük; mindketten gondolataikba mélyedtek egy hosszú pillanatra.

– Hogyan folytassuk a kutatást? – törte meg a némaságot Marci bizonytalan hangon, mert tudta, hogy Pannának az anyukája jár az eszében, és nem volt biztos abban, hogy a kislány most szeretne a közös tervükről és karácsonyfadíszekről beszélgetni.

Panna azonban nem bánta.

– Jó kérdés. Mit csináljunk, mit csináljunk? – töprengett fennhangon, majd elmosolyodott. – Hétvégén biztosan meglátogatjuk dédit. Majd őt megkérdem, talán emlékszik valamire régről. Ő már olyan öreg, sok mindent látott. Talán még színes tárgyakat is.

– Szuper – örült meg Marci, mert még mindig nyomasztotta, hogy a nyomdában nem sikerült használható információra szert tennie, még ha nem is az ő hibája, hogy a nyomdai festék semmi másra nem alkalmazható.

– Panna, hol vagy? Gyere, indulunk – hallatszott Panna apukájának hangja.

– Mennem kell. Majd beszélünk – hadarta Panna, mielőtt elköszönt.

Marci visszatért az apukájához, aki a ház mellett tett-vett.

– Milyen sokat csevegsz mostanában Pannával – jegyezte meg apa könnyedén. – Egészen összebarátkoztatok a múltkor, amikor nálunk aludt.

– Hát… tényleg – bökte ki Marci.

– Én mondtam már korábban is: azért, mert lány, még lehet vele játszani – kacsintott rá apa.

– Iiigen – válaszolta Marci kissé elnyújtva a szót, hiszen apa nem tudhatja, hogy itt nem holmi játékról van szó, hanem nagyon komoly és fontos, közös elhatározásról.

Szombaton Panna és apukája meglátogatták a kislány dédnagymamáját. Sajnos még mindig kettesben – Panna anyukája ugyanis még mindig kórházban volt. Amíg apa elvégzett néhány nehezebb munkát a ház körül, Panna nyugodtan beszélgethetett Dédivel. Elújságolta neki, hogy egy mesekönyvben aranyszínű csillagdíszt látott a karácsonyfa tetején ragyogni, és mennyire tetszett neki. S hogy milyen jó lenne, ha a valóságban is lennének ilyenek. Dédi összeráncolta a homlokát.

– Még egészen kicsi gyerekként talán láttam színes tárgyakat, karácsonyfadíszeket is – kutatott fennhangon az emlékeiben. – Pirosat, sárgát, sőt talán lilát is. Színes ruhákat és színes virágokat. De ez már nagyon régen történt… Már magam sem vagyok biztos abban, hogy valóság volt, vagy csak a mesekönyvek lapjain lévő képek ivódtak mélyen az emlékezetembe…

– Nincsenek gyerekkori képeid? – kíváncsiskodott Panna, hátha a fotók segítenének.

– Van néhány – felelte Dédi, és keresgélni kezdett az egyik fiókban. – De azok is fekete-fehérek, hiszen akkoriban még nem tudtak színes fényképeket előhívni.

Hamarosan előkerültek egy megkopott, ám mívesen elkészített, szürke bonbonos dobozból a fotók. Az egyiken egy kislány fodros, ódivatú ruhában, félrebillentett fejjel, komoly tekintettel nézett a kamerába.

– Nézd csak, ez én vagyok – mosolyodott el Dédi a szemüvegén át Pannára pislogva.

Panna alaposan szemügyre vette a képet. A kislány egyáltalán nem hasonlított Dédire, persze az is igaz, hogy Panna egyáltalán nem tudta Dédit gyerekként elképzelni. Az viszont egyértelmű volt, hogy a fotó valóban réges-régi. Panna mégis egyre csalódottabban nézegette, ugyanis a fekete-fehér fénykép semmilyen támpontot nem adott arra nézve, vajon szürke vagy színes ruhát viselt-e a rajta szereplő kislány. Ezen a képen minden szürkének látszott, és a többi régi fotón is. Akárcsak a mai képeken, amelyek ugyan elvileg színesek, de mivel nincs más szín a szürkén kívül, csak annak milliónyi árnyalata jelenik meg. A végeredmény ugyanaz. Dédi arról beszélt, hogy akkoriban, ha voltak is színek, a régi fényképezőgépek nem tudták megörökíteni őket.

– Mintha valaha az országot nem Fakóföldnek hívták volna – morfondírozott tovább Dédi, majd hirtelen elhallgatott. Panna érezte, hogy Dédi talán megijedt, túl sokat mondott, de Pannának ez pici kapaszkodót nyújtott.

– De ha voltak színek, hová tűntek? Miért csak a mesekönyvekben látni manapság színeket? – faggatózott tovább Panna.

– Nem tudom, kicsim, nem tudom – rázta meg a fejét Dédi. – Nekem is csak halvány emlékeim vannak, és én magam sem tudom, mi az, ami ezekből tényleg valódi volt, és mi az, amit csak mesekönyvben láttam.

– Nincsen valami színes tárgyad régről? – próbálkozott tovább Panna, mert úgy érezte, Dédi többet tud annál, mint amit elárul.

– Sajnos nincs. Nem is emlékszem, hogy lett volna.

– Kár – sóhajtott Panna, és több kérdésre már nem is maradt ideje, mert a szobába belépett apa, s ez azt jelentette, hogy hamarosan indulnak a kórházba anyát meglátogatni.