Peti már többször járt a szüleivel Budapesten, de még sosem utazott metrón. Ezért egyik alkalommal az anyukája és az apukája úgy döntöttek, metróval mennek el vásárolni.
Lementek az aluljáróba, ahol apa megvette a jegyeket. Peti közben tágra nyílt szemekkel nézte a rengeteg embert, akik mind siettek valahová. Ezután beléptek egy kapun, és mozgólépcsőn indultak még lejjebb, a metróhoz. Ilyen mélységbe már nem sütött le a nap, de sok-sok lámpa világított. A metrómegálló huzatos volt, és a zajokat is szokatlannak találta Peti.
Nem kellett sokat várniuk, néhány perc után megérkezett a metró. Milyen hangos! – gondolta Peti. Az ajtók kinyíltak, sokan kiszálltak, aztán beszállhattak az új utasok – köztük Peti és a szülei. Anya és Peti leültek, apa megállt mellettük, és a mennyezet alatti csőbe kapaszkodott.
– Szíveskedjenek vigyázni, az ajtók záródnak! – mondta egy hang, és az ajtók valóban becsukódtak.
A következő pillanatban elindult a metró. Még jó, hogy apa kapaszkodott, különben könnyen eleshetett volna, ahogy hirtelen meglódult a szerelvény. A metró felgyorsult, és eltűnt a megálló a sok-sok lámpával. Sötét alagútban haladtak. Peti kinézett az ablakon, de csak feketeséget látott, néha tűnt fel csupán egy kis pislákoló fény. A metró zúgva robogott a sötétségben. Peti kicsit ijesztőnek találta, és közelebb bújt anyához, aki szorosabban ölelte.